2018. február 25., vasárnap

07. Visszajöttem

Sokszor emlegettem már, hogy hamarosan hozni fogok egy novellát, amit már csak be kell gépelnem, tegnap este pedig végre sikerült is. Eleve a mai nap terveztem publikálni, bár nem ilyen későn szerettem volna, ez is tény. Korábban említettem, hogy nem új keletű irományról van szó, hogy lesznek majd olyanok talán, akik olvasták már, ami annak köszönhető, hogy az első megjelenése 2013 szeptemberére tehető. Nem ma volt, nem igaz?

A Visszajöttem novella az én visszatérésem volt anno. Az én blogos pályafutásomban is voltak nagyobb szünetek, amikor azt írtam, hogy akkor én most befejeztem ezt az egészet. Nos, ez egy pár hetes kihagyás eredménye volt, ami azért ragadt meg úgy bennem, mert akkor eleinte komolyan is gondoltam, mivel akkor volt egy kislány, aki egyszerűen lemásolta a szívem csücske sztorimat. Kicserélt pár nevet és helyszínt, de minden más az enyém volt, az akkori bétázóm megerősítette, hogy a tipikus szó fordulataimat is átvette. Emlékszem, hogy nagyon megzuhantam tőle, mert természetesen próbáltam békés vizeken lerendezni az egészet, ami persze nem ment. Az értetlenség elég érdekes szintje volt, mivel az egyik üzenetben még elismerte a vétkét, a következőben pedig már tagadta. Mindez persze most nem is fontos, csak a novellához kell némi háttér információ úgy érzem.

Még mindig tökéletesen megvan az az érzés, ami miatt megszületett ez a kis szösszenet. Tényleg úgy voltam, hogy ideje elszakadni az írástól, az ábrándjaimtól, pont úgy éreztem magam, mint a lány a novella első felében. Aztán eltelt pár hét és az érzések inkább már a második felére hasonlítottak. Mert az igazság az, hogy amikor kijelentettem és bezártam a blogjaimat, komolyak voltak a szándékaim, de már másnap ott motoszkált a fejemben a gondolat, amit a női karakter a tengerkék szemű férfi fülébe súg a novella végén. Visszajöttem.



Visszajöttem
(Első megjelenés: 2013. szeptember 7.)

A lágy, nyári szellő lassan suhant végig a fehér homokos parton, némi enyhülést hozva az egész napos kánikula után. A lemenőben lévő nap sugarai megtörtek a csendesen hullámzó vízen, mintha ezernyi gyémánt lebegne a felszínen, különleges látvány kölcsönözve ezzel a tájnak. A festménybe illő kép része volt a meleg homokban mezítláb álló fiatal nő is, kinek fehér ruhájával és szőke hajával könnyedén játszadozott az enyhe fuvallat. Mozdulatlan volt, mintha csak egy szobor lenne, egy gyönyörű szobor, aki a tenger felől érkezőket hivatott üdvözölni.
Méregzöld szeme a messziségbe révedt, míg gondolatai a mögötte méterekre álló nyaraló tulajdonosa és a percekkel korábban lezajlott kisebb vita körül keringtek. Karját melle alatt keresztbe fonta, ezzel is tovább húzva az időt, még tovább odázva a búcsút, az elkerülhetetlent. Távozni készült, méghozzá egyedül. Maga mögött akarta hagyni a korábbi életét, a közös életüket, a férfit, akit szeretett, és aki viszont szerette őt. Ennek ellenére el fog menni, el fogja hagyni őt, hiszen érezte, hogy már rég nem több a kapcsolatuk, mint megszokás. Próbált tenni azért, hogy újra fellobbanjon köztük a korábbi láng, hogy ugyanazt érezze, mint a kezdetek kezdetén, azonban a lelke mélyén mindig is tisztában volt azzal, hogy minden tett felesleges, csak áltatja magát és a férfit is.
Élete első nagy szerelme volt ő, akit mindig is szeretni fog, aki mindig is különleges helyet fog elfoglalni a szívében, viszont ez már nem volt elég ahhoz, hogy összetartsa őket, hogy továbbra is működjön köztük a kapcsolat. Hosszú hónapokon keresztül elfordította a fejét a valóságtól, küzdött az igazság ellen, azonban épp itt volt az ideje annak, hogy összeszedje minden bátorságát és szembenézzen mindazzal, amit a szőnyeg alá sepert, amit már rég meg kellett volna tennie.
– Ne menj el kérlek! Megtudjuk ezt is oldani. – Érezte, hogy ott van mögötte, még mindig megérezte a jelenlétét, jelzett a teste, ha a közelében volt. A csendes, reménnyel telt hangot hallva, lehunyta szemét. Sejtette, hogy mit fog látni, ha megfordul és felpillant rá, ennek ellenére se érezte azt, hogy valaha is fel tudna készülni a látványra, főleg nem lelkileg. Sose állna arra készen, hogy megtörve és akár térden állva könyörögni lássa azt a férfit, aki mindig talpra esett volt és erős, aki a végsőkig is hajlandó lett volna elmenni érte. Én még most is ugyanúgy szeretlek és tudom, hogy te is. A tested és a mozdulataid nem hazudnak! – Az évek alatt megváltoznak az emberek és sokszor az érzéseik is. Ő már rég nem volt az a naiv lány, aki megtetszett a gimi élsportolójának, ahogyan már ő se volt az a srác, aki kiélvezte, hogy minden csaj utána vágyakozik. Az igazság pedig az volt, hogy az évek alatt az útjaik külön ágaztak, őket csak a megszokás és a múlt emlékei tartották össze, semmi több.
– El kell mennem. Nem tudok és már nem is szabad tovább maradnom. – Lassan fordult meg és nézett fel a tengerkék szempárba. Az arca minden vonását ismerte, csukott tekintettel is le tudta volna rajzolni, most mégis úgy érezte, mintha egy idegen állna előtte, mintha két idegen lennének és nem egy szakítás szélén álló pár. Tisztában volt azzal is, hogy az imént elhangzott szavakat csak a ragaszkodás mondatta ki a barna hajúval, aki nem akart úgy hazamenni a nyaralásukról a közös otthonukba, hogy ő nincs ott, hogy nem fogja hazavárni és nem lesz ott az ágyban, mikor este lefekszik. – Már rég meg kellett volna tennünk és ezt te is tudod…
– Nem! Én nem akarom ezt, nem akarlak elveszíteni. Én szeretlek. – Sose akart neki fájdalmat okozni, de azt is tudta, hogy az elválások azzal járnak, mindig fájnak. Tisztában volt vele, hogy ezt nem tudja elkerülni, bármennyire is szerette volna, nem tudja ettől megóvni, megkímélni. – Kérlek… – mielőtt még befejezhette volna a mondatát a férfi, hozzá lépett, majd lábujjhegyre emelkedve, megszüntette az ajkuk közötti távolságot. Tenyereit a markáns arcra simította, miközben azonnal érezte derekán a szoros ölelést, amiből áradt a kétségbe esés, ahogy a viszonzásból is, hiszen tudták, hogy ez az ők utolsó csókjuk.
– Ne várj vissza – suttogta halkan milliméterekre elhúzódva. Mélyet lélegzett az ismerős illatból, a kellemes parfümből, ami rengeteg emléket idézett fel benne, amit egyedül csak hozzá tudott kötni, amit annyira szeretett.
– Mindig várni fogok rád – ígérte meg a férfi, majd visszahajolt és újra egy csókban forrtak össze. Nem tiltakozott, hagyta, hogy még közelebb vonja magához, hogy a csók melege átjárja minden porcikáját, hogy pár pillanatig még úgy érezzék, hogy összetartoznak. Tudta, hogy mindez hamar el fog illanni, ahogyan az ígéret is a feledés homályába fog veszni idővel, amivel semmi gond nem volt, hiszen tisztában volt azzal, hogy ez a dolgok menetrendje. Az útjaik mától véglegesen elválnak, visszafelé pedig nem sétálhatnak, ahogyan abban sem hitt, hogy a jövőben bármikor is keresztezhetné majd egymást újra. – Én mindig itt leszek neked.
Nem nézett fel, mikor kibontakozott az ölelésből, akkor sem, amikor elindult a nyaraló felé, miközben mindvégig magán érezte a sötét kék pillantást. Többször elképzelte, eljátszott a gondolattal, hogyan történne meg mindez, mi lenne a reakció mindkettejük részéről, de mind egyes alkalommal elhessegette magától, mert próbált hinni abban, hogy érezheti még ugyanazt a szerelemet, mint korábban. Most már tudja jól, hogy ezt intő jelnek kellett volna vennie és elfogadnia a tény, hogy semmi sem fog változtatni az elkerülhetetlenen. Mindez pedig most meg is valósul, kisétál a biztonságos közegből, a közös életükből, magára hagyva a férfit.
Talán egyszer majd meg fogja bánni a döntését, talán pár nap múlva már vissza fog vágyni hozzá, mégsem fog visszakozni, el kell mennie és meg is fogja tenni. Nincs többé maradása, új életet akar kezdeni és elég önző volt ahhoz, hogy mindezt egyedül akarja. Meg akarta ismerni a világot, fel akarta fedezni a saját határait, amit ugyan úgy is megtehetett volna, hogy közben végig mellette van a kék szemű, hiszen tudta, hogy csak említenie kellene és rögtön mindent hátra hagyna, követné őt bárhová, azonban nem akarta magával ráncigálni az ismeretlenbe. Önként sose tette volna ezt meg, ismerte, így tudta, hogy elégedett az életével, azzal, amijük volt, míg ő a lelke mélyén mindig is arra vágyott, hogy elmenjen és felfedezze önmagát. Túlságosan különböztek, ami korábban nem okozott gondot, ez vonzotta őket egymáshoz, mostanra viszont már taszította egymástól őket.
A nyaraló teraszára érve, az ajtó előtt megtorpant, valami megállította, meggátolta abban, hogy tovább menjen. Mintha valami fizikailag nem engedte volna, hogy tovább távolodjon tőle, miközben a hátrahagyott végig rajta tartotta a tekintetét, minden lépésnél magán érezte. Minderről pedig meg is bizonyosodott, mikor a válla felett hátra pillantott és egyenesen a kék íriszekbe nézett. Hosszú méterek voltak közöttük, de így is látta, hogy valami megtört benne, már nem volt ott az a magabiztos, erős férfi, akivel napokkal korábban megérkezett a tengerparti házba. Hibásnak érezte magát, tudta jól, hogy ő ezért a felelős, mégsem volt arra képes, hogy visszaforduljon és magának is hazudva, azt mondja, hogy az egész csak egy rossz vicc volt. Már nem volt visszaút, nem másíthatta meg a döntését, elhatározta, hogy elmegy és bármennyire is fáj, el fog menni, nem tarthatta vissza semmi és senki. Még az a személy sem, aki egészen idáig a világot jelentette a számára, aki még ezek után is reménykedett abban, hogy visszarohan hozzá és végül őt választja, nem az egyedül létet.

***

/6 hónappal később/

Sűrű pelyhekben hullott alá a hó a csendes kisvárosra. A téli, hideg szél néha-néha felkavarta a hópihéket, különös varázst adva ezzel a kivilágított utcáknak. A csípős, fagyos idő elől az emberek házaik, lakásaik melegébe menekültek, akik pedig még az utakat rótták dideregve igyekeztek az otthonaik irányába, annak melegének gondolatával a fejükben. A sötét kabátba bújt nő némiképp kivételt jelentett, ő lassan sétált a feldíszített kirakatok előtt, miközben egész lényét átjárta a karácsonyi hangulat. Magányosan andalgott a havazásban, ez a tény azonban nem jutott el hozzá, ahogyan az se, hogy körülötte mindenki más sietve emeli a lábát, hogy beszerezze az utolsó ajándékokat vagy rohanjon a rájuk váró párjukhoz. Abban a pillanatban teljesen magával ragadta a látvány és a téli hangulat, minden más a háttérbe szorult számára.
Nem férkőzött az se a gondolatai közé, hogy egy éve nem egyedül sétált a városban, hogy volt mellette valaki, akinek szoríthatta a kezét, akivel megvitathatta, hogy kinek mit fognak venni. Jelenleg még nem érezte, hogy az új helyzet elszomorítaná, nem érezte annak súlyát, hogy annyi év után idén először egyedül fog ünnepelni, azt is kiszorította a gondolatai közül, hogy egyébként mennyire hiányzott neki a férfi, akit már tudta, hogy túlságosan könnyelműen hagyott el… csak engedte, hogy elvarázsolja a hófehérbe burkolózott világ. Néhány percre arról is meg tudott feledkezni, hogy nemcsak a volt barátját kell majd nélkülöznie az ünnepek alatt, hanem minden más családtagját is, akik arra számítottak, hogy ő a világ másik felén lesz és így elutaztak a rég nem látott nyugati rokonokhoz.
– Szia. – Megdermedt, ahogy ráköszöntek és felismerte a hangot. Azt a hangot, amit ugyan már fél éve nem hallott, mégis úgy hatott rá, mintha csak pár óra telt volna el azóta, hogy elhangzott a férfi ígérete felé a tengerparton. Az elmúlt hónapokban nem volt olyan nap, amikor ne jutott volna az eszébe, hogy ne hiányolta volna a jelenlétét, mégsem jött vissza hozzá és nem is hívta fel. Nem érezte úgy, hogy joga lenne felkeresni, hiszen ő akarta azt, hogy vége legyen, ő akart elmenni, ő volt a kezdeményező.
– Szia – köszönt vissza halvány mosollyal az arcán, miután hátra fordult. Hosszú másodpercekre elveszett a tengerkék szempárban, ami most úgy csillogott, mint évekkel korábban, amikor először belenézett. Aprólékosan vizslatta végig a vonásait és újfent meg kellett állapítania, hogy jóképű és sármos, hogy még mindig vonzódott hozzá, mégis meg kellett állapítania, hogy volt benne valami ismeretlen, valami, ami megváltozott benne. Aztán, ahogy el tudta szakítani a tekintetét a férfiről, már látta is, hogy ez a változás a közvetlen mellette álló nőnek volt köszönhető, akit egészen idáig észre sem vett, akit korábban még sose látott. Ugyan ő kérte azt, hogy ne várjon rá, hogy lépjen tovább, ennek ellenére megdöbbentette az a csalódottság, keserűség, ami megrohanta rövid másodpercek alatt. Főleg akkor, amikor elérte a felismerés is, hogy az új barátnő kísértetiesen hasonlít rá, mintha csak tükörbe nézne. Szőke, hosszú haj, zöld szempár, vékony alak… csak sokkal csinosabb volt, mint ő, sokkal jobban illet a férfihez.
– Visszajöttél – súgta halkan a fülébe a barna hajú, miután magához húzta és szorosan megölelte. Tiltakozni se lett volna ideje, azután pedig már nem is tudott volna, hogy megérezte a régi, ismerős bizsergést végig rohanni a testén, amit annyira hiányolt a kapcsolatuk végén. Pár pillanat elejéig úgy érezte, mintha minden olyan lenne, mint a kezdetek kezdetén, mintha semmi sem romlott volna el közöttük és azóta is egy boldog pár lennének. Tudta, hogy mindez valójában csak egy hamis érzés, hiszen a valóságban már semmi közük nem volt egymáshoz a múltjukon kívül, ennek ellenére hagyta magát belesüppedni a rövid kis ábrándba, amiről tudta, hogy majd később fog visszaütni. – Tudtam, hogy haza fogsz jönni. – Magába lélegezve a férfi kellemes illatát, szinte arcon csapta a felismerés, hogy valójában mennyire hiányzott neki a jelenléte, a fizikai érintkezés vele és így az igazság is, hogy bármit is gondolt korábban, még mindig az a szerelmes lány volt, mint évekkel korábban is. A lelke mélyén érezte, hogy mindehhez el kellett mennie, szüksége volt arra, hogy eltávolodjon, hogy megismerje milyen az élet nélküle, hogy megtapasztalja a hiányát. Mindez azonban semmit sem ért, nem közölhette, hiszen a kék szemű már tovább lépett, elfeledte az ígéretét, ahogyan azt kérte, ahogyan azt várta.
– Visszajöttem.