09. Őszi zivatar - Prológus

2018. július 1., vasárnap
Amikor megszületett bennem az elhatározás, hogy egy helyre költöztetem a történeteimet, azt képzeltem, hogy ez egy igen egyszerű és gyors menet lesz, hogy nem lesz semmi bökkenő és hamar végezni fogok. Már egyáltalán nem értem, hogyan hihettem ebben, ismernem kellene magam annyira, hogy tudjam, hogy úgyis túl fogom bonyolítani és a nehezebb utat fogom választani. Természetesen most is ez történt meg, mert hiába terveztem el, hogy a Visszajöttem című novellám után hozni fogom a folytatását, aztán pedig érkezni is fog az Őszi zivatar Prológusa, végül nem valósult meg semmi sem ebből. Mindeközben pedig eltelt két hónap.

Eleinte még azt terveztem, hogy csak kijavítom a gépelési hibákat, ennek neki is kezdtem már hetekkel korábban, aztán pár nap múlva már ott tartottam, hogy talán jobban bele kellene ültetnem a cselekményt a valóságba, hogy még hihetőbb legyen. Most pedig már ott tartok, hogy elkezdtem körmölni az Esőcseppek füzetébe, aminek az első eredménye az, hogy a bevezető rész a duplájára nőtt. Eszem ágában sincs belenyúlni a cselekményszálba, Fernando nem fogja előbb kidobni Melissát és Aidának nem fogok alkotni valakit, aki megérti és mellette áll. Mindössze annyi történt, hogy elvettem a főszereplő pasitól az irányítást, mert az tagadhatatlan, hogy korábban ő irányított engem írás közben. Kerültek bele ugyan kisebb kiegészítő információk, ami miatt valakit talán még jobban fogtok utálni, ami miatt mást pedig még bolondabbnak, de minden más maradt ugyanaz. Talán a duplázást az időközben szerzett személyes tapasztalataim eredményezték…

Lehet, hogy lesznek majd olyanok, akiknek az eredeti kidolgozás fog jobban tetszeni, hogy ők azon a véleményen lesznek, hogy nem kellett volna belepiszkálnom, viszont az igazság az, hogy nekem jót tett az, hogy hozzá mertem nyúlni az Őszi zivatarhoz. Több helyen is írtam, hogy elégedett vagyok vele, amit még most is tartok, mégis most hozzá kell azt is tennem, hogy talán ez a történet fog abban segíteni, hogy visszataláljak az alkotás izgalmához, öröméhez. Végre élveztem az írást, gördülékenyen ment, mintha nem hagytam volna ki olyan sok időt, mintha nem lennék most is egy kisebb írói válságban. Ezért is bízok abban, hogy sikerül megtartanom ezt a lendületet, hiszen azt is kitűztem magam elé, hogy év végéig befejezem az Esőcseppeket, amelybe ugye a folytatás, a Tavaszi zápor is beletartozik. Nagyon szeretném, ha december 31-én mosolyogva jelenthetném ki, hogy le tudtam zárni ezt a történetemet és áttérhetek a következőre.

Remélem, hogy akad majd köztetek olyan, aki ha feltéved a blogra és elolvassa az új Prológust, tetszeni fog neki és adni fog egy esélyt Aida és Fernando történetének?! Előre is köszönöm a bizalmatokat, amivel megtiszteltek. Kellemes olvasást kívánok az Esőcseppek első kötetének, az Őszi zivatar bevezető részéhez.

Őszi zivatar - Prológus

Vihar előtti csend
(Első megjelenés: 2015. szeptember 5.)

Melissa Williams

Óvatosan húzta fel a gondosan kiválasztott combharisnyát, mert ugyan tudta, hogy egy pillantást sem fog vetni rá a férfi és nem is fog finomkodni, amikor leveszi róla a méreg drága fehérneműt, mégis tetszeni akart neki. Tisztában volt azzal, hogy bármit is csinál, azzal elcsábítja, ennek ellenére minden egyes alkalommal órákat fordított a készülődésre, nem akarta, hogy akár egy pillanatra is lankadjon a figyelme, az érdeklődése, a lelkét pedig simogatta a tudat, hogy egy újabb fényes győzelmet fog aratni a feleségével szemben. Félre söpörve nyakából szőke haját, befújta magát a focistától kapott parfümmel, szándékosan többet, hogy az édes, élénk illat, amit ő nem is kedvelt annyira, jól érezhető legyen később is a spanyol bőrén. Minden alkalmat megragadott, amikor éreztethette a másik nővel, hogy veszélyben van a kényelmes helye, hogy vetélytársa akadt, mert ugyan eleinte mindössze egy kalandnak indult a részéről az egész, mostanra már többet akart, mindent, ami csak az övé lehetett. Át akarta venni a barna hajú helyét a csatár oldalán, mindennél jobban vágyott a csillogásra és a figyelemre, ami így kijárt volna neki. A napok múlásával pedig egyre biztosabb volt abban, hogy nem kell már sokat várnia, kibírnia és sikerrel fog járni.
Begöndörített tincsei közé túrva, mosolyogva pillantott végig tükörképén, míg érezte, hogy ismét egy mozgalmas éjszakának néz elébe és remélte, hogy most maradásra tudja bírni a férfit, aki végre nem fog haza igyekezni a feleségéhez, akitől már semmit sem akart az elmondásai alapján. Nem volt szerelmes belé és érezte, hogy ez később se fog megváltozni, mégis gondolkodás nélkül követte a focistát Milánóba miután megkérte néhány hétnyi távollét után. Ugyan minden este meghálálta ezt neki az ágyban és az élete minősége miatt sem kellett panaszkodnia, amit csak megkívánt megkapta, de még ezek után sem tudott rá hatni abban, hogy végre elhagyja a nejét. Értetlenül állt a férfi ragaszkodása előtt, hiszen rengetegszer bizonygatta neki, hogy már rég elhidegültek egymástól, hogy a házasságukon egy csoda sem segítene, hogy hónapok óta csak feküdtek egymás mellett az ágyban, valamiért mégsem adta be a válóperes papírokat. Talán sajnálta és ezért várt még ezzel, azonban ez őt teljesen hidegen hagyta, szeretett volna végre beköltözni a támadó fényűző lakásába, vele mutatkozni a barátai, a csapattársai és a nyilvánosság előtt is, visszahallani, hogy sokkal gyönyörűbb és jobban is illik a férfihez, mint a volt neje, az ő elődje.
Felvéve a mélykék selyem köntösét, aprót bólintva nyugtázta a kinézetét, hogy most se fog neki semmire se nemet mondani a játékos, hogy miközben le se veszi róla a tekintetét, bármit megígértethetne vele, hogy ő is ugyanúgy fog reagálni a teste látványára, mint mindenki más is. Ezért is volt olyan magabiztos abban, hogy mindössze pár együttlétre van szüksége, már csak pár éjszakát kell eltöltenie a kicsiny garzonban, hogy végleg megtörje a spanyol ellenállását, aztán megkönnyebbülve dőlhet hátra a luxus és fényűző kényelembe az új otthonában, az új életében, megnyerve ezzel a végső csatát, a teljes háborút, míg a barna hajú nő megszégyenülve fog távozni a csatár mellől.
– Élvezd még ki az időd Aida! Nemsokára már csak Fernando kidobott rongya leszel…

Aida Martínez

– Kicsim, nem láttad az órámat, amit a héten vettem? Sehol sem találom. – Nem akart megszólalni, nem is akart segíteni az említett tárgy megkeresésében, hiszen tudta jól, hogy valójában hová is készülődik olyan izgatottan a férje, kihez. Csendesen állt a kivilágított városra néző ablak előtt, míg igyekezett tudomást se venni feltörekvő könnyeiről, vagy a gyötrő gondolatokról, melyek szinte minden pillanatban kínozták. Egészen odáig reménykedett abban, hogy most otthon marad vele a férfi, hogy most nem hagyja magára az este egy jó részére, amíg nem jelzett a telefonja az új üzenet érkezéséről és nem látta meg az arcán azt a mosolyt, ami csak az újabb kudarcát hívatott alátámasztani, amit mostanra már gyűlölt.
– A nappaliban hagytad, a kanapé melletti kis asztalon. – Nem érdekelte, hogy hallja-e vagy sem, teljesen hidegen hagyta, hogy hol van az a vacak karóra. Hátra se nézett, mikor átsétált a hálón Fernando, nem akarta újra látni az izgatottságát, amit egy másik nő keltett, amit ő már hetek óta nem tudott elérni. Hitt abban, hogy a kölcsönbe adással és a költözéssel sikerülhet megoldani a problémáikat, hogy eltűnik az életükből a harmadik személy és valahogy visszatalálhatnak egymáshoz, de mindössze pár hétnyi nyugalmat, békét kapott, nem többet. Csak ennyi jutott neki, hogy valamit tegyen a házasságukért, viszont már nem volt az övé a csatár figyelme, amit már hosszú hónapok óta nem is tudhatott a magáénak. Mindez annyira volt elegendő, hogy kicsit fellélegezzen és úgy érezze, hogy ismét kettesben vannak, hogy nincs mindig ott velük az a nő. A létező összes trükkjét bevetette, hogy visszahódítsa a férjét, hogy újra ő legyen számára az első és egyetlen, azonban ezen az estén is kudarcot vallott és talán már épp itt volt az ideje annak, hogy feladja és ezzel együtt a tönkrement házasságukat is. Tisztában volt azzal, hogy árral szemben úszik, hogy Fernando talán már észre se veszi azt, hogy ő még vágyik a közelségére, a figyelmére, az érintésére, csak hagyta, hogy szerelmes szíve tovább küzdjön, hogy tovább vérezzen az ezernyi sebéből és meggondolatlanul elszenvedje a következő ezret is.
– Nem tudom, hogy mikor lesz vége a vacsorának… ne várj meg, feküdj le nyugodtan. – Állt meg mögötte Fernando, majd arcon puszilta és már el is húzódott tőle. Nem mondott többet, nem kérdezte meg, hogy vele tart-e arra az állítólagos vacsorára, csak elment és ismét magával vitte egy picike darabját, amit már soha nem fog visszakapni.
– Én is szeretlek – suttogta maga elé, miközben hallotta, hogy becsapódik a bejárati ajtó a távozó mögött.
Lassan indultak meg a könnyei, melyek másodpercek múlva már úgy záporoztak végig a bőrén, mint az őszi eső, amelyek ennek ellenére sem voltak arra képesek, hogy elmossák a fájdalmát a lelkéből, az egész testéből. Haldoklott odabent, belülről emésztette fel a kialakult helyzet, lassan, ami csak még tovább nyújtotta a szenvedését, aminek köszönhetően a focista talán nem is vett ebből észre semmit sem, hiszen úgy viselkedett vele, mintha semmi sem történt volna, mintha az égvilágon semmi baj se lenne a kapcsolatukkal. A gondtalan viselkedése okozta a legnagyobb sebet a szívén, amitől napról napra egyre kevésbé tudta hibátlanul magára ölteni a boldog feleség álarcát, szinte minden energia tartalékát felemésztette a színjáték, míg egyre erősebben érezte, hogy semmi sem fog változni, hogy semmi sem lesz már a régi. Mégsem tudta azt mondani, hogy elég volt ennyi és feladja, hiába szenvedett annyit, még ezek után is képtelen volt arra, hogy elhagyja a férjét, az ő Nandóját.
Gyűlölnie kellett volna a férfit és nem élni tovább a tagadásban, de minden hibája, tette ellenére is még mindig ugyanolyan szerelmes volt, mint évekkel korábban. Tudatában volt annak, hogy sokan bolondnak fogják tartani, amint kiderül az igazság, hiszen tisztában volt azzal, hogy örökké nem titkolhatja el azt, hogy szeretőt tart a párja, ahogyan azokat a veszteségeket sem, amik összeláncolták őket, amelyeket csak kevesen érthetnek meg. Ráadásul annyi keserves hónap után a háta mögött sem akarta elfogadni, hogy mint nő és feleség elbukott, még úgy se, hogy már ő se tagadhatta azt, hogy megcsalják rendszeresen. Sokkal könnyebb és egyszerűbb volt szemet hunyni és elfordulni a valóságtól, hinni Fernando hazugságinak, hogy ezen az estén a csapattársaival fog vacsorázni és nem a szeretőjével.

Fernando Torres

Kiülve az ágy szélére, sóhajtva kulcsolta össze ujjait a tarkóján, miközben maga elé meredt. Az undor és az önutálat viaskodott egymással a fejében, míg újfent felvillant benne az érzés, hogy valami értékeset dobott el magától pár percnyi megkönnyebbülésért, amivel csak tovább gyarapította az elkövetett hibák listáját. Bármilyen nevetséges is volt, bűntudata volt, így amint megérezte a hátán a puha érintést, úgy pattant fel a matracról, mintha csak égetné a nő keze. Szerette volna azt gondolni, hinni, hogy nincs szüksége Melissára, hogy nélküle is túl tudja élni a napokat, azonban bármikor nézett a feleségére vagy jutottak eszébe a történtek, mindig azon kapta magát, hogy a tenyerében tartja a mobilját és afelől érdeklődik a szőkeségtől, hogy mikor tud jönni hozzá. Nem érzett iránta semmit, nem volt a kapcsolatukban semmi olyan, amit megszerethetne, amit ne gyűlölt volna, mindössze csak kihasználta, ezen pedig esze ágában sem volt változtatni. Tudta, hogy milyen az angol nő, hogy mi lapul a csábító mosoly mögött, hogy ha többre vágyna a szexnél, akkor egészen biztosan nem ennél a nőnél keresné, valójában semmi másért nem állt volna vele szóba. Ha többet keresne, ha érzéseket akarna, akkor olyan iránt érdeklődne, mint a neje, akinek már rég nem volt képes a szemébe nézni és őszintén beszélni hozzá.
Ami egy kapcsolatban elromolhatott, az náluk tönkrement, hűtlen volt és egyik hazugság követte a másikat, már ő maga se tudta, hogy mi igaz abból, amit mond vagy tesz, ha egyáltalán volt még neki olyan szava vagy cselekedete. Mindezek ellenére még mindig tudta, hogy Aida szereti, ami előtt értetlenül állt, mivel nem érdemelte meg és talán pont emiatt se volt arra képes, hogy elhagyja. Még úgy se, hogy ezzel tudná viszonozni mindazt, amit az együtt töltött évek során kapott tőle, önző volt ehhez és inkább hagyta, hogy minden maradjon úgy, ahogyan volt.
– Nem maradsz éjszakára? – Karolta át hátulról a mellkasát a szőke hajú miután felhúzta az alsónadrágját. Nem érte váratlanul a kérdés, az elmúlt hetekben minden távozása előtt feltette neki, már nem okozott meglepetést. Bármiért is kötött ki szinte minden nap Melissánál, arra még így is képtelen volt, hogy egész éjszakára vele maradjon, hogy ne menjen haza a feleségéhez és mellette aludjon el, bármilyen undorító és mocskos is volt. – Majd kitalálunk reggel valami mesét, amit elmondhatsz otthon. Különben sem hiszem, hogy feltűnne a feleségednek, hogy nem mentél haza és…
– Nem lehet. – Zárta rövidre a beszélgetést újfent. Nem volt kíváncsi és nem is akarta hallani, hogy mivel akarta befejezni a mondatát, ahogyan korábban a gondosan kitalált köszöntésére sem volt, igazság szerint csak annyit beszélt a szeretőjével, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy fent tartsák a kapcsolatot. Egyedül azért volt ott akkor este is nála, hogy a testébe feledkezzen, temetkezzen. Nem érdekelte, hogy mit gondol, érez a másik, hiszen tudta jól, hogy mindet jól eltervez előre, hogy semmit sem tesz ok nélkül. Tisztában volt azzal, hogy mindez újfent csak őt minősíti, hogy belement egy ilyen viszonyba és a neje orra előtt csinálja az egészet, de már nem látott semmi kiutat a kialakult helyzetből, így csak kilépett a köré fonódott karok közül és folytatta az öltözködést.
A napnál is világosabb volt, hogy megváltozott és nem az előnyére, hogy pont olyanná vált, amilyenné sose akart. Mostanra már ő is egy volt azon focisták közül, akik annyira beképzeltek voltak, akik annyira el voltak telve maguktól, hogy szeretőt tartottak a feleségük mellett, mert megtehették, és akik bele se gondoltak abba, hogy milyen károkat okoznak ezzel. Olyanokat, amelyeket sehogy se tudnak majd kijavítani, helyre hozni, bármennyire is szeretnék. Mindemellett azt is érezte, hogy minden egyes hazugságával és távozásával megöli azt a nőt, aki valamikor még az egész világot jelentette a számára, akit most már csak bántott. Rég megszegte minden ígéretét, fogadalmát, aminek köszönhetően a kék szempár napról napra egyre fakóbbá vált, már hosszú ideje nem csillogott úgy, ahogyan arra még emlékezett. De még ez sem volt elég ahhoz, hogy elhagyja, nem vetett véget a küszködésüknek, a szenvedésnek, ami a házasságuk volt, továbbra is önző volt. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért nem vett véget a kapcsolatuknak, hogy miért nem írja alá a válóperes papírokat, amelyek már hetek óta nála voltak. Nem volt semmi épkézláb indoka arra, hogy miért nem engedi el, csak a tény, hogy még ezek után se akarta azt, hogy ne legyen mellette Aida.
Csendben rakta el a telefonját, ami kieshetett a zsebéből, mikor megszabadította attól a szőke hajú, majd megfordulva már épp meg akart szólalni, mikor meglátta a meztelen testet. Nem tudta megállni, hogy ne mustrálja végig, hogy ne essen újra bele a csapdába, amit Melissa csak egy mosollyal konstatált. Nem tagadhatta, hogy gyönyörű volt, szexi, hogy vonzotta minden porcikája, hogy ne kívánta volna meg, ahogyan rajta kívül minden más férfi is és egy kicsi része nagyon könnyedén elfeledkezett volna arról a tényről, hogy az előtte álló csak a szeretője és nem vele kell töltenie az est hátralévő részét. Azonban amint belenézett a szemébe, rögtön elnémult ez a része, sose látott mást, mint dicsvágyat, a pénze és a hírneve iránti vonzalmat. Még halványan se találta meg sose azokat a dolgokat, amire neki szüksége volt, ennek a nőnek ő csak egy eszköz volt az előrébb jutásban, ahogyan neki se volt más. Egyedül csak a feleségétől kapta meg még mindig a hitet, a bizalmat, a biztonságos, nyugodt légkört, amit ugyan rég nem érdemelt meg, de gondolkodás nélkül továbbra is elvette. Hiába nem tudott már a szemébe nézni, hiába nem tudott rá nőként tekinteni, hiába nem volt több egy csalónál, még mindig Aida volt az, akihez a szíve esténként hazavitte, aki mellett nyugovóra akart térni. Ő volt az, aki szinte minden vágyát, álmát teljesítette, amire valaha is vágyott… mindennél jobban kívánta, hogy azt mondhassa, hogy nincs egy olyan se, ami beteljesületlen maradt, mert akkor egészen biztosan nem az angol nőnél keresné a kielégülést, hanem a feleségénél.
– Mit szólnál hozzá, ha kimennék a szombati mérkőzésedre és utána megvacsoráznánk valahol? Az este további részét meg majd kitaláljuk közösen. – Karolta át a nyakát, miközben teljesen hozzá simult, dörgölőzött a szőke hajú nő, végig a szájába suttogva érzékein, amivel csak ingerelni szerette volna. Általában, amint lezavarták a szokásos meneteiket, távozni is akart a karmai közül, ez pedig most sem volt másképp, ahogyan az se, hogy nem akarta, hogy a lakáson kívül a közelében legyen. Kölcsönösen kihasználták egymást, ezzel mindketten tisztában voltak, amin nem akart változtatni és még gondolatban se szerette volna azt megkockáztatni, hogy véletlenül Aida közelébe kerül a szeretője. Megérdemelte volna, hogy lebukjon és ezért elhagyja, azt azonban nem akarta, hogy az angol nő összetörje, mert abban száz százalékig biztos volt, hogy nem hagyná szó nélkül a találkozást, amitől végleg darabokra hullna szét a barna hajú.
– Eszedbe ne jusson kijönni! Nem akarlak a stadion közelében tudni se szombaton, se máskor. – Hámozta le magáról, majd nem is törődve a tekintetében látott haraggal, kisétált a hálóból. Minden egyes távozáskor átkozta a percet, amikor megismerkedett Melissával, de legfőképp azt, hogy túl gyenge volt és eszébe se jutott az a lehetőség, hogy küzdjön a házasságáért, a feleségéért. Ideje lett volna, hogy végre elfogadja a kudarcát, hogy csődöt mondott férj és férfiként is. Ugyan ott volt ez már szinte minden gondolatában, a tettei súlya nyomták a vállát, mégis félt szembenézni azzal, hogy mit tett az ő Aidájával, miközben tudta, hogy az örökké valóságig nem fordíthat hátat az igazságnak. – Egy ideig nem fogok jönni, ne számíts rám. Majd kereslek. – Hátra sem nézve, hogy hallja-e a szavait a nő, kinyitotta az ajtót majd távozott köszönés nélkül. Pocsékul érezte magát és nem azért, amiért olyan hidegen rázta le magáról Melissát, vagy a viselkedése miatt. Sokkal inkább az elkerülhetetlen vallomás miatt, ami már jó ideje a feje felett lógott és tudta, hogy már nem ódázhatja sokáig bármennyire is tartott attól, hogy mit fog okozni ez az életükben. – Bárcsak megtudnál nekem mindezért bocsájtani édesem…