00. Első lépés

2017. november 20., hétfő
Számtalanszor tartottam már ennél az első lépésnél, megszámolni sem tudni, ahogyan azt se tudnám megmondani, hogy most mitől lesz ez más. Sőt, garantálni se tudom, hogy más lesz, csak azzal vagyok tisztában, hogy most erre van szükségem, egy tiszta lapra, amire képes leszek írni. Ahogyan azt se, hogy ennyi elsővel a hátam mögött most sikerülne valami jót, valami érdekeset, valami tökéleteset összehozni. Talán ideje lenne megtanulnom, hogy bármennyire töröm is magam, a saját magam állította elvárások miatt, csak a közelében járhatok a tökéletesnek, de elérni valószínűleg sose fogom.

Hónapokra sikerült minden nyom nélkül eltűnnöm és hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem volt időm az írásra. A nyaram igazán kellemesen telt, a nagy részét mondhatjuk, hogy nyaralással töltöttem. Szóval az elfoglalt voltam kártyát nem fogom kijátszani, egyszerűen csak semmi motivációt nem éreztem magamban, hogy írjak, hogy egyáltalán bármit is írjak. Nem haladtam semmivel és ugyan nem érzem emiatt felhőtlenül magam, azonban azt se tudom mondani, hogy elsüllyedtem valahová jó mélyre, mert ez hazugság lenne. Talán pár percre megfeledkeztem mindenről, viszont az idő javában ott voltak a gondolataimban, piszkáltak a történtek, fejben előre is haladtam velük. Ennek ellenére a füzeteim madár látta státuszba kerültek, utaztak velem minden hová, még a táskából is előkerültek, de csak levegőzni.

Ez az egész jelenség még jelen pillanatban is fennáll nálam, azonban amikor Spotify-on meghallottam ezt a dalt, főleg a refrénjét, megállt és elkezdtem újra gondolkodni. Viccesen hangozhat, mert persze előtte is megtettem, viszont jó ideje most először gondolkoztam úgy, ahogyan anno, úgy mint Catalina, aki a nevét adja a megírt történetekhez. Felvetődött a gondolataimban, hogy hol van az én otthonom, az én kis kuckóm, mert az tagadhatatlan, hogy elfelejtettem, hogy merre is kell mennem, hogy hol fogom megtalálni. Megfeledkeztem, hogy egyébként mennyire szükségem lenne rá, hogy kell az az érzés, hogy leülve valami mással is megtornáztassam az agyam, ne csak a beadandókkal és ne csak ezekből legyen valamilyen végeredmény.

Tudom, hogy ugyanazt a kijárt utat már nem fogom megtalálni, hogy az új kiépítésénél valószínűleg senki sem fog követni, mert hát miért is reménykedhetnék abban, hogy bárkit is foglalkoztatni fog az újrakezdésem, mikor a Blogspot-on is meghalt az élet? Talán nem is baj, hogy egyedül vagyok, mert így minden olyan lesz, amilyennek megtervezem, nem fog senkinek a véleménye sem befolyásolni, valójában is a magam ura lehetek. Az egyik vágyam jelenleg, hogy bárminemű befolyásolás nélkül, - ami egyébként tudom, hogy sose volt szándékos - alakítsam ki és rendezzem be az én kis kuckómat, hogy újra örömmel töltsem fel a könyvespolcokat az elnyűtt füzeteim tartalmával. Mert egy valami aztán tényleg nem változott, még pedig az, hogy pillanatok alatt megálmodok egy alap szálat, amiből pár perc múlva már fonál van, még később pedig már a gombolyag is elkészül. A kötéssel van a gond és azzal, hogy eddig nagyon kevés alkalommal derült ki, hogy sál vagy pulóver lett-e végül belőle.

Sikerült nagyon eltérnem az egész bejegyzés lényegétől, ami valójában csak arról szólt, hogy itt vagyok újra, még itt vagyok és nem adtam fel. Nem tudom, hogy mikor lesz olvasni való, hogy mi fog történni a történetekkel, még nem tartok azon a lépcsőfokon, hogy ezek is szóba kerüljenek. Kis lépésekben akarok haladni, hogy újra felfedezzem az én kis világomat és először is létre kell hoznom a kuckómat, ahol leülhetek, ami ösztönözni fog az írásra, ahol önmagam lehetek és elfeledkezhetem a külvilágról. Ahol a gondolataim otthonra lelnek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése