2017. november 24., péntek

01. Őszi zivatar

Ezt a bejegyzést egyszer már olvasható volt, akkor azt írtam, hogy mivel már bő egy éve olvasható volt a kisregény Prológusa, ráadásul be is lett sikeresen fejezve, így nem tudok ugyanazzal a gondolati és érzés világgal nyilatkozni. Ez most is igaz, mivel jelenleg nem is tudom megmondani, mikor sikerült valami értelmeset, összeszedettet írni, amivel valamennyire meg is vagyok elégedve. A sok megkezdett történetem között jelenleg ez az egyetlen, ami be van fejezve és olvasható is. Nem is tudom megmondani, hogy a befejezése óta hányszor olvastam végig azt a pár fejezetet és hányszor gondoltam arra, hogy többet kellett volna hozzá írnom, miközben az is ott volt a fejemben, hogy ez pont így jó, ahogy van.

A Könyvespolc menüpontban megtalálhatjátok a fejezeteit, illetve a folytatását is, mely a Tavaszi zápor címet viseli. Ugyan ennek még csak a Prológusa olvasható, azonban reményeim szerint hamarosan sikerül haladni és ez olvasható is lesz a blogján. Most viszont az Őszi zivatar lezárásaként megosztom az én kis összegzésemet, amit némi általános információval kezdenék:


Őszi zivatar

/fülszöveg/

Aida Martínez, a spanyol belsőépítész boldogan mondott igen Fernando kérdésére, aki már hosszú évek óta birtokolta a szívét. Közel két év házasság után mégis megtörve áll a körülötte zajló események előtt, míg szíve napról napra egyre több sebből vérzik. A teljes tudatlanságba menekülve, naivan reméli, hogy még minden visszafordulhat, hogy még minden lehet olyan, mint amilyen régen volt a veszteségeik előtt, amikor még szerelmes volt belé a férje.
A boldog feleség álarca mögé rejtőzve figyeli, ahogyan a focista, akibe még ennyi idő után is töretlenül szerelmes, szinte minden este egy másik nőhöz készülődik izgatottan. A lelke mélyén azonban tudja, hogy már semmi sem lesz a régi, a szerető átvette a helyét, ő mégsem tud elszakadni a csatártól. Végül ugyan nehéz szívvel, de egy zivataros, őszi éjszakán kilép a közös otthonuk ajtaján, maga mögött hagyva az emlékeiket, melyek egészen idáig a szeretett férfi mellett tartották.
Vajon Fernando is olyan könnyedén kezeli az elválást, melynek már rég be kellett volna következnie? Vagy talán későn, azonban ráébred, hogy rossz döntéseket hozott meg a múltban? Egy megcsalt feleség, egy hűtlen férj és egy szerető története, valós és ál érzelmekkel, rossz és jó döntésekkel. 

Mert néha egy kapcsolat nem happy enddel végződik…


Nos, elolvasva a korábbi bejegyzést, sok minden az eszembe jutott, mintha újra ott lennék, amikor megfogalmazódott bennem a végső elhatározás, hogy neki kezdjek a sztorinak. Talán akad köztetek olyan, aki emlékszik még az én Álmomra, ami egyébként Az első elődjének is mondható. Az Őszi zivatar alap ötlete is ebből a sztoriból származik, amibe egyébként igyekeztem mindent belesűríteni. Arra már nem emlékszem, hogy minek a kapcsán jutott eszembe az az ötlet, ami egyébként sok mindenben különbözött a megírt végeredménytől. Azt viszont tudom, hogy miközben ezen gondolkodtam nagyon sokat hallgattam Lil Wayne és Bruno Mars közös számát a Mirrort, ami hangulatilag nagyon illet a fejemben lejátszott jelenetképekhez és a hangulatomra is rányomta a bélyegét. Eredetileg egy veszekedő párról szólt a gondolat, akik olyannyira eltávolodtak egymástól, hogy a pasinál már ott vannak a válási papírok és akkor én magam se tudtam, hogy ebből van-e még visszaút a számukra. Ott nem volt a képben Melissa vagy a vetélések sem, csak két ember, akik ugyan szerelmesek, de valami megtört a kapcsolatukban.

Anno a közelében se jártam annak, hogy ez az ötlet bekerüljön az Álmomban sok évvel korábban abbahagytam az írását, de azt tudom, hogy ha mégis eljutottam volna odáig, akkor se került volna bele. Illetve, ami számomra érdekes és egyben vicces is, hogy az Őszi zivatar megírása alatt egyetlen egyszer sem hallgattam meg a fenti dalt, pedig az alap gondolatnak szerves része volt. Bár valószínűleg jól is tettem, hogy nem hallgattam írás közben, mert akkor még letargikusabb, szomorúbb történet kerekedett volna belőle.

Szerintem kijelenthetem, hogy szokásommá vált csak úgy bele kezdeni egy történetbe, hogy nincs egy lefixált cselekmény vázlatom, hanem egyszerűen csak elkezdek írni, aztán majd közben minden kialakul. A kronológiával, illetve a fontosabb pontokkal tisztában voltam, azonban a kisebb szálak írás közben alakultak ki vagy változtak meg fejezetről, fejezetre. Eleinte még azt gondoltam, hogy Aida lesz olyan buta, hogy megbocsájt Fernandónak, fülszöveg ide vagy oda, happy end lesz a vége. Őszintén nem emlékszem, hogy ebben az esetben mit terveztem volna a folytatásban, hogy egyáltalán terveztem-e folytatást, de a boldog vég szándékomat mutatja a focista hirtelen párfordulása is, aki egyébként közben is sokat alakított a saját helyzetén. Nem akartam ilyennek megírni, nem hagyta, hogy ilyennek írjam meg, azonban időben érkezett pár hathatós vélemény és nem csináltam a sztoriból klisés szappanoperát, hiszen már így túl sok ilyen elem volt benne, bármennyire is imádom még mindig. Nem leszólni szerettem volna ezzel, csak tisztázni, hogy én is ismerem a hibáját.

Azt viszont örömmel mondhatom, hogy Aida egy igen erős karakter lett, akinek megvan a maga gyengesége is, aki nem más, mint a férje, Fernando, akit nem tud elhagyni, még akkor sem, mikor egyre nyilvánvalóbb, hogy szeretője van a férfinek. Szerettem volna, ha ebben a történetben nem a szerelem, egy kapcsolat kibontakozása dominál, hanem épp ellenkezőleg, egy évekig tartó kapcsolat elmúlását, az elszakadást és ennek az egésznek a nehézségeit, hogy nehéz csak úgy otthagyni valakit, akihez ennyire kötődünk, akihez ezernyi szállal kapcsolódik a múltunk. Visszagondolva, azt hiszem, hogy ezt sikerült is megírnom, legalábbis számomra benne van az, amit meg akartam ezzel a sztorival mutatni.

Amikor az előző posztot írtam ezzel kapcsolatban, legépeltem, hogy nagyon sokszor el fogok még azon töprengeni, hogy miért nem írtam többet, miért nem folytattam Aida és Fernando történetét ebben az időszakban. A Tavaszi zápor már később játszódik, kimarad másfél év, amiben fontos dolgok történnek meg, ami befolyásolja majd a folytatás eseményeit is. Eleve nem akartam egy újabb regénybe belevágni, nem terveztem úgy, hogy el fogom érni a tizedik fejezetet, mégis vannak olyan pillanatok, amikor elbizonytalanodok, hogy biztos elég volt-e ennyit megírnom? Mert azt nem tagadhatom, hogy minden egyes újraolvasáskor jutnak olyan momentumok eszembe, amiket még bele lehetett volna valahogy fűzni. Ennek ellenére még most se érzem úgy, hogy elő kellene vennem és átírnom. Tudom, hogy az Őszi zivatar úgy jó, ahogy van, ez pedig a cím választásra is igaz, mivel ennél kifejezőbbet nem is találhattam volna hozzá. Számomra az elmúlást, valaminek a pusztulását jelképezi, ez pedig ebben az esetben a kapcsolatukra, a szerelmükre vonatkozik. Ezért sem éreztem úgy, hogy tovább kellene húznom az egészet, hiszen már mindennek vége volt, csak Aidának kellett szembenéznie azzal, hogy elbukott.

Ahogyan korábban írtam, már többször is újra olvastam már, nem egyszer kikapcsolódás céljából, ami számomra csak azt jelenti, hogy saját magam számára sikerült valami színvonalasat megalkotni, ami megüti a mércémet. Még mindig büszke vagyok rá, mert korábban ha befejeztem valamit, rövid időn belül jött is az érzés, hogy ez nem jó benne, meg ez se, át kellene írnom, de akkor már az egészet és sok mindent megváltoztatni benne, vagy talán az egész cselekmény sort. Sajnos ennél a történetnél se sikerült az, hogy a fejezetek között ne legyenek több hetes kihagyások, viszont még ez se zavar, mivel nem érzem azt, hogy ezzel megtörtem volna, számomra egyenletes az egész. Úgyis, hogy Fernando karaktere teljesen más lett, mint kiinduláskor, azonban most már tudom, hogy kellett ez is ahhoz, hogy úgy érezzem, hogy ezt már nem egy kezdő íróként írtam meg. Persze még mindig nem tartom magam igazi írónak, de már az a kezdő pötyögő se voltam, aki minden munkájával elégedetlen volt és nem tudta értékelni.

Talán felesleges kedvenc karaktert választanom, mivel mindenki számára nyilvánvaló, hogy Aida lesz az, akinek leírom a nevét. Nem volt könnyű megírni a fejezeteket, hiszen ekkor egy szomorú és megsebzett nő szemén keresztül kellett volna látnom a világot, miközben én képzeletben boldog voltam a párkapcsolatomban. Most már még egyszerűbb dolgom lenne, mint korábban hittem, bár tény az is, hogy az elszakadást más szempontból éreztem nehéznek, mint Aida. Még mindig tartom azon álláspontomat, hogy szeretnék hasonlítani rá abban, hogy végül sikerült elhatárolódnia a férjétől, mert ugyan még szerelmes volt, azonban rádöbbent arra, hogy ez már semmit se ér, elveszítette az ő csatárját. Nem ingott meg akkor sem, amikor Nando felkínálta neki az újrakezdés lehetőségét, amikor újra úgy viselkedett, mint az a srác, akibe beleszeretett. Döntött és emellett végig kitartott, pedig a szíve azért húzta őt vissza, gondolok itt arra, amikor még utoljára szeretkeztek, még ha arra egy búcsúként is gondolt.

Sok kedvenc pillanatom van, a legkedvesebb számomra mégis az, amikor az Epilógusban Aida elolvassa Nando könyvében a róluk szóló fejezet címét. Ez a pillanat volt, amikor megtalálta a békéjét és vele együtt én is elmosolyodtam, amikor elolvasta a fejezet címet, ami a megismerkedésükről szólt. Emiatt is voltam és vagyok elég nehéz helyzetben a Tavaszi záporral, mivel ez volt az az utolsó mozzanat, amire egyébként szüksége volt ahhoz, hogy lezárja magában ezt a fejezetet. Kellett számára az a tudat, hogy bármi is történt Fernando valójában nem az az aljas, hazug ember, aki volt az utóbbi pár hónapban. Elengedte, amennyire lehetséges a múltjukat tekintve, így viszont nehéz a folytatás, mert én magam se tudom, hogy a lehetséges válasz utak közül, melyik kellene választania Aidának.

A végére most is csak azt tudom írni, hogy nem felejtettem el a történetet, időről időre előtérbe kerül a fejemben, és még mindig úgy tervezem, hogy idővel be fogom fejezni. A közeledő vizsgaidőszak miatt ugyan most mindent jegelek, még mindig jegelek mindent, azonban aztán rengeteg időm fog felszabadulni, ez elviekben az utolsó félévem, a gyakorlati része a kedves tanárokon múlik. Szeretnék újra írni, megint belekóstolni az én kis világomba, ahol kikapcsolódhatok és álmodozhatok. Ezért is újult meg ez a blog, mert kezdő lépésnek szánom, illetve visszarázódásnak.

Köszönöm, hogy velünk tartottatok és elolvastátok, nyomon követtétek Aida és Fernando történetének alakulását. Reményeim szerint, a folytatás is ugyanígy fog nektek tetszeni. Most pedig jöjjön az Őszi zivatar számokban, illetve jöjjenek a számomra kedves mondatok.

7 rész, összesen 54 begépelt oldalt, 20.145 szó.
A fejezetekre és előzetesekre összesen 143 pipa érkezett.
Összesen 42 megjegyzés íródott, amelyben az én válaszaim is szerepelnek.

Gyönyörű volt, szexi, vonzotta minden porcikáját és olyan könnyedén megtudott volna feledkezni arról, hogy haza kell mennie, azonban bármikor nézett bele a szemébe, mindig magához tért. Sose látta azt benne, amire szüksége volt, egyedül Aidától kapta meg a feltétel nélküli szerelmet...


(Prológus - Vihar előtti csend)

– Valami baj van? – Vonta fel kérdőn szemöldökét a bosszankodó pillantást látva.
– Azt hittem, hogy valami rövidben vagy… most hogy fogom a lábadat bámulni? – A halk morgásból a szavak végeztével hatalmas vigyor lett, aminek köszönhetően szívből jövően kezdett el kacagni. Könnyesek lettek a szemei, ahogy megérezte dereka körül az izmos karokat, melyek könnyedén húzták a tulajdonosához, aki semmivel sem törődve, lágyan csókolta meg, mégis felperzselte mindenét. Szinte elolvadt a felismeréstől, hogy újra annak a vonzó, kívánatos nőnek látja a férje, aminek korábban is, hogy most valóban őt csókolja és nemcsak a látszat miatt teszi.


(2. Esőcsepp)

... csak Aida lenne, a magányos ismeretlen, a megtört lelkű és álmú nő.


(3. Esőcsepp)

– Így gondoltad?
– Erősebbet érdemelt volna, de Nolo úgyis megteszi helyetted. Te pedig ne bámulj, keresd meg Aidát, egy fél órája mehetett el sétálni, de jobb, ha nem én keresem meg és ez különben sem volt jó ötlet, az ő állapotában. [...] Ha még jobban összetöröd, esküszöm, hogy egy életre tönkreteszlek, ezt tartsd észben. És Fernando! Most az egyszer gondolj rá is, ne csak magadra.


(3. Esőcsepp)

A feleségét már rég elveszítette, ahogyan önmagát és a becsületét is, olyan dolgokat csinált, amiket sosem tehet majd jóvá, amiknek nyomát mindig magán fogja viselni, mint egy keresztet.


(4. Esőcsepp)

Tartozott annyival a feleségének, hogy visszaadja az életét, a szabadságát, hogy ismét Aida Martínez legyen és ne az ő boldogtalan felesége.


(5. Esőcsepp)

... amint a végére ért ezen gondolat menetének, sietve lépett be a lakásba, majd becsapva az ajtót, a sporttáskáját a padlóra ejtette és a nappalit vette célba. Rajta kívül csak egy valakinek volt kulcsa… Aidának.
– Kicsim? – Minden fáradtságát elfelejtette, reménykedve lépett a tágas helyiségbe, de rögtön meg is torpant, mikor a kanapén a várt barna haj zuhatag helyett a szeretője szőke tincseit pillantotta meg, arcán a szokásos csábító mosollyal. Egy másodperc alatt elillant minden lelkesedése, amit az a gondolat generált, hogy a neje fogja várni. Bolond volt, hiszen mégis mi venné rá Aidát, hogy visszamenjen hozzá?


(5. Esőcsepp) 

Hét szó volt csupán, benne mégis megváltoztatott valamit, ami miatt a pár perccel korábbi véleménye semmisé vált, ami miatt nem tudta gyűlölni Nandót, ami miatt végre megtalálhatja a lelki békéjét és lezárhatja ezt a fejezetet végleg.


A pillanat, amikor megszerettem az esős délutánokat. 

(Epilógus - Egy vihar romjai)

Hatalmas köszönet a csodás munkáért
Liának!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése