11. Őszi zivatar - 1. Esőcsepp

2018. augusztus 17., péntek
Amikor ezt a bejegyzést olvassátok én épp valahol Szerbia és Macedónia között járok, úton Görögország felé. Két hétig leszek ott nyaralni, ami remélhetőleg segít a feltöltődésben, mert ugyan nem vagyok lemerülve, de jót fog tenni az új környezet és inspirálódni is szeretnék. Ha pedig az időm engedi, akkor szeretnék az írással is haladni, viszont természetesen nem ez lesz a fő célom, inkább a kikapcsolódás.

Nos, a Prológus gépelése közben még mindig szentül hittem abban, hogy lehet, hogy ott voltak kis újítások, de ez a továbbiakban már nem lesz így. Ugyan az 1. Esőcseppben sincsenek olyan jelenetek, amelyek korábban ne lettek volna benne, azonban most is sikerült egy laza ezrest rádobni az előző verzió szó számára. Ráadásul annak ellenére, hogy ténylegesen friss részletek nem kerültek bele, az előző fejezet ösvényén haladtam, sikerült Fernando szemszögét más mederbe terelni, azt hiszem. A kissé naiv, legfőképp elképzelhetetlen pálfordulásán tompítottam, amit személy szerint többszöri átolvasás után is igényeltem, még annak ellenére, hogy anno írás közben még nem ezt gondoltam. Tudom, tudom… nem erről volt szó, viszont most nem az ő karaktere irányít, mint korábban, én vagyok a főnök. Vagy legalábbis jelenleg így érzem.

Szeretném azt írni, hogy a továbbiakban már nem lesz ilyen változás, hogy nem fogom értelmében átfogalmazni a részeket, mert valószínűleg nem tudom majd betartani ezt. Szeretem ezt a történetet, még annak ellenére is, hogy most szépen felforgatom a sorait, viszont úgy érzem, hogy kellenek ezek a változások bele, még úgyis, hogy én magam írtam le korábban azt, hogy ezen nem változtatnék semmit sem. Remélem, ezekkel együtt is tetszeni fog nektek az 1. fejezet és majd a későbbiek is. Kellemes olvasást kívánok az Őszi zivatar következő részéhez, amely az Eltűnt varázs címet kapta. Azoknak, akik pedig még csak ezután mennek nyaralni, kellemes pihenést!

Aycee Jordan - Too good at goodbyes

Őszi zivatar -1. Esőcsepp

Eltűnt varázs
(Első megjelenés: 2015. október 3.)


Aida Martínez

Mezítláb lépett ki a tetőtéri lakás hatalmas teraszának hűvös járólapjára, de nem is törődve a kellemetlen érzéssel, lassan sétált a kint elhelyezett kerti kanapéhoz. Korán volt még, a nap első sugarai csak most kezdtek el megjelenni a távoli, több tíz méternyi magas épületek mögött, azonban ő már órák óta ébren volt, mióta a férje befeküdt mellé az ágyba, aki azóta is az igazak álmát aludta zavartalanul. Leülve a puha párnák egyikére, maga alá húzta a lábát, majd lassan kortyolt gőzölgő zöld teájából és próbálta kiüríteni a fejét, mely a múlt emlékeivel volt megtelve. Pontosan kilenc évvel ezelőtt, egy esős, őszi hétfői délutánon találkoztak először, amelynek minden egyes pillanatára úgy emlékezet, úgy az eszébe vésődött, mintha csak az előző nap történt volna meg. A szülei ingatlanközvetítői cégénél dolgozott az egyetem mellett és azon a szeptemberi napon őt kérték meg, hogy menjen el helyettük a találkozóra és mutassa meg a kiválogatott lakásokat a vele egykorú fiatalembernek. Nem tudta, hogy kivel fog találkozni, az édesanyja csak az utolsó pillanatban szólt neki, így egyedül arra volt ideje rákérdezni, hogy hol van a megbeszélt hely. Emiatt is lepődött meg annyira, amikor a szakadó esőben, a ház kapuja felé rohanva, a város egyik foci csapatának játékosával nézett szembe. Igazán kellemetlenül érezte magát az átnedvesedett ruháiban, a csapzott haja, de legfőképp a felkészületlensége miatt, amit az esti vacsora közben szóvá is tett a szüleinek.
Ahogyan várta, elsőre nem is sikerült olyan ingatlant mutatnia a csatárnak, ami el is nyerte volna a tetszését, pedig azért akadtak olyan pillanatok, amikor azt látta az arcán, a szemében, hogy meglehet a befutó, végül mégis kudarccal a vállán indult vissza az irodába, hogy elrakja a megtekintett lakások kulcsait. Ugyan kellemesen elbeszélgettek közben, azonban a teljesítménye miatt egyáltalán nem számított arra, hogy jelentkezni fog majd náluk a mosolygós, kölyökképű srác, két nappal később mégis csörgött a telefon és külön őt kérte arra, hogy mutasson neki újabb lakásokat, olyanokat, amikbe ő is szívesen beleköltözne. A következő hétre fixálták le az újabb találkozót, így több napja volt arra, hogy felkészüljön, hogy többször is átnyálazza a széles kínálatukat és leszűkítse öt-hat olyan lakóházra a listáját, amely között remélte, hogy meg fogja találni az új otthonát. A személyes kedvencét hagyta a legvégére, amiről legbelül magabiztosan gondolta, hogy ha addig egyik se tetszett volna Fernandónak, erre aztán majd nem tud nemet mondani. A lépcsőn tartottak felfelé, amikor váratlanul elhívta egy kávéra, ha végeztek, ami miatt meglepettségében megtorpant és kérdőn nézett a mellette lévőre. Szimpatikusnak találta, egy vonzó, helyes pasinak, de neki volt barátja, ráadásul a munkát nem akarta a magánéletébe keverni, mindezt pedig már épp közölni is akarta vele, mikor a támadó megelőzte és az invitálás okának a véleménye kikérését jelölte meg. Erősen kételkedett akkor a magyarázatban, mégis végül valami megfoghatatlan dolog miatt rábólintott a meghívásra, nem is gondolva bele abba, hogy ennek a későbbiekben még mennyi következménye lehet. Ez volt a kapcsolatuk kezdőpontja, mert ugyan közel egy évig csak barátok voltak, viszont amikor szakított Marcóval, minden megváltozott köztük visszafordíthatatlanul, végérvényesen. Tisztában volt azzal szinte a kezdetektől fogva, hogy működik a kémia kettejük között, a barátságukat viszont nem akarta kockára tenni, amivel persze a másik fél nem igazán törődött. Fernando tette meg az első lépést, amikor a németországi Világbajnokságra való indulás előtt átment hozzá a lakására elbúcsúzni, ami neki egy gyengéd csókot jelentett. Fogalma sem volt hogyan reagáljon, hiszen megmozgatott benne valamit, ezt tagadni sem akarta, de barátok voltak és valahol félt is attól, hogy több legyen közöttük. Végül mondania sem kellett semmit se, a férfi megtette helyette és olyan könnyedén ejtette ki a szavakat, hogy ő már nem akar és nem tud továbbra is csak a barátja maradni, hogy a nem létező tiltakozását vagy beleegyezését is belé fojtotta. Ezzel hagyta magára, nem adott neki ultimátumot, nem várta, hogy bármit reagáljon, csak elment és hagyott neki időt, míg a lelke mélyén már ekkor is tudta, hogy ő se szeretné, ha minden úgy maradna, ahogy volt. Még nem akarta kimondani, hogy a folytonos udvarlás, bókolás, flörtölés célba ért, hogy bármennyire is ellenkezett az ellen, hogy szikrázik köztük a levegő, megtörte az ellenállását a játékos. Ennek ellenére szükségesnek érezte azokat a külön töltött napokat akkor, át kellett magát rágnia minden lehetséges akadályon, hogy mi minden fog azzal járni, ha a barátnője lesz.
Kicsivel több, mint nyolc év telt el az első csókjuk óta, rengeteg mindenen mentek keresztül, megéltek jó és rossz pillanatokat is, azonban most először érezte úgy, hogy zátonyra futottak, olyanra, amelyről talán sose fognak majd elmozdulni, együtt semmiképp. Hitegetheti magát még egy ideig, viszont a végtelenségig nem teheti meg, amivel idáig is tisztában volt, egyedül a szíve nem, amely előszeretettel feledkezett meg a korábbi fájdalmakról és élte át ismételten azt, hogy a férje kisétál az otthonuk ajtaján és a szeretőjéhez tart, míg ő magányosan marad a négy fal között. Mindennél és mindenkinél jobban szerette volna visszakapni azt a Nandót, aki mosolyogva, lustán pillantott végig az ázott külsején, aki végül nem titkolva azért is döntött az utolsó lakás mellett, mert ő a szomszédos épületben lakott és személy szerint neki az volt a kedvence. Szüksége lett volna arra a csintalan srácra, aki abban az egy évben minden lehetséges pillanatot megragadott arra, hogy vele legyen, hogy levegye a lábáról, aki rávette arra, hogy kijárjon a mérkőzéseire, hiába hagyta hidegen egyébként a labdarúgás, akinek akkor az volt a legfontosabb célja, hogy boldoggá tegye őt. Azonban ez a Fernando már a múlté volt, már nem flörtölt vele, már nem számított, hogy ott ül-e a lelátón, ahogyan a céljai között sem szerepelt az, hogy boldognak lássa őt. Talán már nem is számított neki semmit sem…
Ajkához emelve a bögrét, lassan kortyolt a forró teából, miközben igyekezett leküzdeni a torkában keletkező gombócot és a tekintetét elfutó könnyeket, amiben már olyan nagy rutinja volt. Egy bolond, szánalmas nő volt, nem több, aki minden jel ellenére hinni akart egy nem létező, nevetséges tündérmesében, aki bízik abban, hogy holmi varázslattal még mindent helyre lehet hozni. Talán, ha nem kapnak egy újabb pofont a Sorstól, minden másképp alakult volna és most odabent feküdne a férje karjában, fáradtan az átszeretkezett éjszaka után és boldogan várná az ébredést, hogy áthozva magukhoz a bébijüket, nézze, ahogyan lelkesen kezdi el felkelteni az édesapját. Fogalma sem volt, hogy mivel érdemelte ki a fájdalmas életet, a tragédiákat, melyek nemcsak a házasságát tették tönkre, hanem őt magát is, egy újabbat pedig már egészen biztosan nem bírna ki, tulajdonképpen azt se tudta, hogyan húzta ki eddig és miért nem roppant végleg össze. A következő csapás viszont már hónapok óta a feje felett lógott, hiszen nagyon jól tudta, hogy hazugságokkal áltatja Fernando és mindegyik csak arra volt hívatott, hogy a szeretőjéhez tudjon rohanni. Ennek ellenére szíve még mindig küzdött a lassan kész tényé váló gondolat ellen, reménykedett abban, hogy az egész nem több egy rémálomnál, és ha végre felébred, ott lesz mellette az ő Nandója.
– Meg fogsz fázni. – Rántotta ki hirtelen a gondolataiból a rekedt hang, aminek köszönhetően jobbra fordította a fejét. Csendesen nézte az ajtóban álló félmeztelen férfit, aki külsőleg nem változott túl sokat az eltelt évek alatt. Ugyan már átlépte annak a bizonyos harmadik x-nek a küszöbét, a vonásai férfiasabbak voltak, az öltözködése és a frizurája is a legújabb divatot követte, de számára még mindig az a kölyökképű focista volt, akiért mindig is megőrültek a nők, aki korábban bármit megtett volna a kedvéért. – Hűvös van idekint édesem. – Indult meg felé, míg ő nem tudta megállni, hogy ne pillantson végig az izmos mellkason, az enyhén látszódó kockákon a hasán. Az elmúlt közel nyolc hónapban jóval többet edzett, mint amire egyébként szüksége lett volna, ez volt az elsődleges menekülési útja, csak később jött az a másik nő, aki ennek kiélvezte minden előnyét.
– Pedig nincs hideg. – Szakította el a tekintetét az őt még mindig vonzó férfiról, aki valószínűleg már se testileg, se lelkileg nem volt az övé. Meglepte, hogy most felébredt, az pedig még jobban, hogy utána is ment, hiszen ez korábban sose fordult elő, aludt az ébresztője jelzéséig, majd csak akkor bukkant fel, amikor közölte vele, hogy indul az edzésére. A szabadnapjait sem töltötték együtt, ő otthon maradt és magányosan üldögélt a tervrajzai felett a könnyeivel, míg a férje minden bizonnyal a szeretőjével kamatyolt valahol.
– Gyere. – Nyújtotta felé a kezét, amibe csak másodpercekkel később csúsztatta a sajátját. Nem értette, hogy mit akarhat a férje tőle, mivel jól látta a tekintetében, hogy neki fogalma sincs arról, hogy milyen nap van, hogy annyi évvel ezelőtt pont aznap volt az az esős nap, amikor megismerkedtek. Mindezt azonban már csak ő tartotta számon, neki jelentett valamit, neki volt fontos.
Könnyedén segítette fel a kanapéról a férfi, majd szavak nélkül indult vissza a háló irányába, maga után húzva őt is. Nem tudta mire vélni a viselkedését, hónapok óta nem érezte azt, hogy törődne vele, most mégis ennek a halvány jelét vélte felfedezni a mozdulataiban, a szavaiban, ami teljes mértékben összezavarta. Jó ideje nem voltak már többek egymás számára, mint két ember közös múlttal, akik egykor szerelmesek voltak, arról pedig legbelül már lemondott, hogy ezen képes lenne bármi is változtatni, mivel nem beszélgettek egymással, minden intimitás eltűnt az életükből és kénytelen volt egyedül szembenézni a problémáival, az egyre súlyosbodó depressziójával. Most mégis, mintha némi aggodalmat vélt volna felfedezni a sötét barna íriszben, mintha valóban törődne vele és érdekelné is, hogy mi van vele, nemcsak megtűri maga mellett megszokásból. El se tudta képzelni, hogy mi változhatott meg… aztán beléhasított a felismerés, hogy talán összekaptak azzal a nővel, így mivel ő éppen kéznél volt, megfelel a számára. Gyorsan hessegette el magától a gondolatot, mert bármennyit is ártott neki Fernando, még ezek után is hitt abban, hogy nem lett ilyen számító alak. Ugyanakkor tisztában volt azzal is, hogy történnie kellett valaminek, érezte a szoros fogásból, a mozdulataiból, abból, hogy ma nem fog egyedül kint ücsörögni a teraszon órákon keresztül. Minden más volt, mintha valami fontos történt volna a lakáson kívül, amíg ő elmerült a fájdalmában és a bánatában, valami, amiről nem tudott, pedig volt némi köze hozzá.
Némán követte a csatár minden egyes mozdulatát, rezdülését, amivel kivette a tenyeréből a bögrét, majd egy rövid csókot követően, az ágyba parancsolja, míg ő kisétált a szobából. Rezignáltan, fennakadás nélkül tett eleget a kérésének, végig azon töprengve, hogy mi változhatott meg, mi miatt juthatott az eszébe a férfinek, hogy ott van mellette, hogy még együtt élnek. A legjobban mégis az érdekelte, hogy vajon ez csak némi fellángolás volt-e, hogy tovább fog ez tartani pár röpke pillanatnál és végre kap arra esélyt, hogy visszakaphassa a férjét, a közös életüket, hogy végre ismét kettesben lesznek és többé nem kell valaki mással osztoznia rajta.
– Még majdnem három óra van addig, amíg fel kell kelnem és nem akarok nélküled itt feküdni. – Sétált vissza a hálóba Fernando, majd másodpercek múlva már mellette pihent, vele szemben és gyengéden vonta magához közelebb. Valódinak érezte a köré fonódó izmos karok szorítását, nem úgy, mint akár egy nappal korábban, amikor egy hasonló mozdulat csak a látszatnak szólt, ami nem volt más, mint a jól felépített hazugság egy újabb része, jelenete. Az elmúlt pár perc apró reményt jelentett a számára, a lelkének pedig azt, hogy adjon még egy utolsó esélyt kettőjüknek, a kapcsolatuknak, míg az esze valósággal tombolt az újabb butaság ellen, hiszen a végén úgyis csak neki fog fájni, bármi történjék is.
– Hiányzol Fernando! – Simította tenyerét a szeplős arcra, miközben úgy érezte és látta, hogy az a srác fekszik most vele egy ágyban, aki küzdött érte, akibe ő még mindig szerelmes volt. A mély barna tekintetbe nézve, az a régi Fernando pillantott vissza rá, aki után nem is olyan rég még vágyakozott, akire nagyon nagy szüksége volt. Ott volt vele, mosolyogva nézett rá, magához ölelte úgy igazán, hogy a testük összesimuljon, míg neki semmi sem jutott az eszébe, csak elfutották a könnyek a tekintetét, a korai idő ellenére se tudva már, hogy hányszor. – Hiányoztál Nando…

Fernando Torres

Sam Smith - I'm not the only one
Feltéve a napszemüvegét, kiszállt a kocsiból, majd az automatához sétálva, bedobott pár érmét és a parkoló jeggyel a kezében indult vissza. Az órájára pillantva, nagyon remélte, hogy még nem késett el és nem lett vége a fotózásnak, amiről ugyan szinte semmit sem tudott, de kíváncsi volt rá és látni akarta munka közben Aidát. Becsukva az ajtót, benyomta a riasztót, aztán elindult a kapott cím irányába, azonban másodpercek múlva kénytelen volt megállni, hogy közös fotókat csináljon pár szurkolóval és aláírásokat adjon nekik. Szerette volna, ha most nem ismerik fel, ha minden gond és fennakadás nélkül eljut a fotózás helyszínére, valahol viszont tudta azt is, hogy erre igen kicsi esélye van, hogy ilyenről már rég nem lenne szabad álmodoznia. Udvariasan válaszolgatott a hozzá intézett kérdésekre, ahogyan arra a szülei nevelték, végül csak megjegyezte, hogy már várnak rá és fellélegezve vette tudomásul, hogy szinte azonnal az útjára engedték, aminek kifejezetten örült. Látni akarta a feleségét, egész nap ő járt a fejében, az ágyukban elsuttogott szavai, a könnyes tekintete, melyek csak tovább erősítették azon megérzését, hogy a nő mindvégig tudott az ő kis titkáról, hogy szeretőt tart mellette. Próbálta kiűzni ezt a fejéből, félt szembenézni a lehetőséggel, hogy tényleg ez lehet az igazság, hogy mindvégig tudott Melissa létezéséről és arról, hogy nem hűséges hozzá. Azzal eddig is tisztában volt, hogy már rengeteget ártott a barna hajúnak, viszont ha tudta az igazat, ha egyetlen hazugságát sem hitte el az elmúlt hónapokban, akkor nemcsak a szerelmüket ölte meg, hanem Aidát is.
Nem tudta volna megmondani, hogy mi miatt ébredt fel hajnalban, de ahogy erre gondolt, egész testét elöntötte a hiányérzet, mely akkor cselekvésre ösztönözte, így kikelt az ágyból és a felesége keresésére indult, miközben egy része már akkor elkezdett azért fohászkodni, hogy ne legyen túl késő, amit akkor még nem is értett. Rossz érzés kerítette hatalmába, mikor félálomban felfogta, hogy egyedül fekszik a franciaágyban és ott érezte először igazán, hogy nagy a baj, hogy valójában hatalmas hibát követett el hónapok óta azzal, hogy korábban egyszer se kelt fel és ment a neje után, hogy aztán visszavigye magával az ágyukba. Fogalma sem volt, hogy most mi okozta a különbséget, de szinte fizikai fájdalmat érzett, amit a tétlensége csak tovább növelt volna, így megtörte a bevett szokását és követte a teraszra. Hosszú másodpercekig csak nézte Aidát, aki a történtek és tettei ellenére még mindig sokat jelentett a számára és képtelen volt arra, hogy nélküle képzelje el az életét, a minden napjait, de ebbe még belegondolni se akart, a hangsúly pedig pont ezen volt. Sose tudott úgy elmenni az angol nőhöz, hogy előtte ne ugrott volna haza, vagy ha végzett vele, akkor ne otthon tért volna nyugovóra. Egy utolsó rohadéknak érezte magát minden áldott nap, viszont lemondani sem tudott arról a biztonságról, nyugalomról, amit a felesége jelentett és adott a számára.
– Üdv Fernando! Még pont időben ért ide, az utolsó darabnál tartunk. Természetesen, ahogy kérte, a felesége nem tud arról, hogy itt van – beszélt széles mosollyal az arcán az ajtóban álló szemüveges srác, aki hasonló lelkesedéssel rázta meg a kezét, míg ő csak biccentett egyet. Mindössze annyit tudott, hogy ma van a fotózás, korábban az eszébe sem jutott, hogy kérdezősködjön róla, reggel pedig már késében volt, így esélye sem nyílt arra, hogy több információhoz jusson. Azon sem lepődött meg, hogy a neje sem osztott meg vele többet, már rég nem tudhatta a magáénak a bizalmát, viszont még ezek ellenére sem hagyta el, ami előtt teljesen értetlenül állt. Ha őszinte akart lenni magával, semmi oka nem volt arra a kék szeműnek, hogy vele maradjon, ő fordított helyzetben nem lett volna ilyen kitartó, és ami azt illeti egyébként sem volt az, amit jól tükröztek a tettei is. – Esetleg készíthetnék egy közös képet?
– Persze. – Egy percre sem szakadt ki a gondolataiból, miközben már a lift előtt álltak. Elmosolyodott ugyan a telefon kamerájába, de lelkiekben az évekkel fiatalabb önmagánál járt, aki rajongott a belsőépítésznek tanuló Aidáért, aki mindent elkövetett azért, hogy meghódítsa és az övé legyen.
Még tisztán emlékezett arra a percre, amikor meglátta az esőben felé rohanó alakot, az érzésre, amely átjárta akkor, vagy akkor, amikor szembetalálta magát az átható kék tekintettel, amelyben meglepettség ült. Attól a naptól kezdve nem is tudott másra gondolni, egyedül csak arra, hogy reggelente szeretne úgy ébredni, hogy ez a lány fekszik mellette, hogy az ő szemét látja meg elsőnek és az övé az utolsó, mielőtt még elaludna. Nem törődött azzal, hogy volt valakije, hogy a felbukkanásáig minden rendben volt köztük, egy leküzdendő akadálynak vette a pasast, amit le tud győzni. Ugyan egy egész évébe telt, mire átküzdötte magát, de minden nehézségéről, bosszúságáról megfeledkezett, mikor a Világbajnokságról hazaérve Aida fogadta a lakásán egy lágy csókkal, ami akkor a világ legboldogabb férfijává tette. Szerencsésnek érezte magát és eszébe sem jutott az, hogy bármi elromolhatna a jövőben, aztán mégis bekövetkezett, egyik tragédia követte a másikat és valami megtört közöttük, aztán már csak azon kapta magát, hogy messzire kalandozott a feleségétől, egészen egy másik nő karjáig.
Cseppet sem volt büszke a tetteire, tudta, hogy Melissa a közelébe se ér Aidának, ennek ellenére esténként sose őt választotta, magára hagyta a lakásukban minden alkalommal. Könnyebb volt elmenekülnie, mint szembenézni a problémáikkal, segíteni annak a nőnek, aki egykor az egész világot jelentette a számára, aki még most is fontos volt neki, mégis minden lehetséges alkalommal cserbenhagyta. Undorítóan viselkedett, ezt mindig is tudta, valami viszont megváltozott az előző naphoz képest, és ahogy az ajtóból nézte a teáját lassan kortyoló nőt, nem is akarta, hogy ez ugyanígy folytatódjon, hogy egy újabb nappal legyen hosszabb a bűneinek listája. Tisztában volt azzal, hogy nem teheti meg nem történté az elmúlt hónapokat, hogy nem törölheti ki mindkettőjük memóriájából, de végett akart vetni a ballépései sorozatának. Ötlete sem volt, hogy egyébként mit kellene tennie, hogy mi lenne a jó cselekedett a részéről, teljes mértékben tanácstalan volt. Talán ideje lenne, ha bevallaná az igazat, ami biztos fájni fog mindkettőjüknek, azonban ez talán elegendő lesz a kezdő lépésnek és utána elkezdhet azon dolgozni, hogy meg tudjon bocsájtani neki, mert egyre erősebben érezte azt, hogy nem akarja elveszíteni az ő Aidáját, bármilyen őrültség is volt ezt kívánni a saját részéről.
Nem is foglalkozva a rá irányuló figyelemmel, követte a fekete hajú olaszt, aki mindvégig beszélt hozzá, mégsem lett volna képes akár egyetlen szavát is megismételni. Nem volt jelen fejben, ami persze edzésen szinte mindenkinek feltűnt, amelynek okát még az edzőjével sem osztotta meg. Eddig is pocsék volt a lelkiismerete, ami ritka alkalmakkor feléledt, azonban amikor reggel a kék szempárba nézve szomorúságot és az igazság súlyát látta visszaköszönni, elemi erővel sepert rajta végig a bűntudat, a szégyen és az öngyűlölet. Hibázott és nem állt meg az elsőnél, tovább halmozta ezeket, nem is gondolva a következményekre, amelyek mindent tönkretehetnek körülötte, amelyek felégethetik kettőjük között az összes hidat és csak reménykedni tudott abban, hogy valahol akad még egy olyan, amin valahogy átjuthat a feleségéhez.
Meghallva az egyre hangosodó dallamokat, nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el, mivel azon kevés alkalmakkor, amikor otthon töltötte a szabadidejét, a kék szemű mindvégig ezt dudorászva, ami akkor ellazította és megnyugtatta. Aztán, ahogy elkezdett a szövegre figyelni, megfagytak a vonásai és levegőt is elfelejtett venni, míg csak az az egyetlen szó ismétlődött az elméjében, hogy tudja. Ugyan csak egy zene volt, mégis bármilyen tétben fogadni mert volna arra, hogy Aida tisztában van azzal, hogy nem ő az egyetlen, ahogyan annak lennie kellene normális esetben. Hirtelenjében egyetlen olyan helyzetet sem tudott felidézni, amikor akár csak egy kicsit is kételkedett volna az hazugságában, amikor kérdőre vonta volna azért, hogy miért nem tölti vele a szabadidejét, csak némán tűrt, még veszekedni se veszekedett vele, tulajdonképpen egyetlen rossz szava sem volt hozzá vagy róla. Ez talán megtévesztő lehetett a számára, de most már tisztán látta, hogy ez mindössze a felszín volt, amit látni akart és amit látnia kellett. Nem tudott volna felsorolni egyetlen jelet sem, aminek árulkodónak kellett volna lennie, amiből tudhatta volna, hogy közeleg a lebukása, egyszerűen semmit sem vett észre… igazság szerint nem is figyelt a nőre, csak a saját szükségleteire, másra nem.
Leforrázva sétált be a tágas helyiségbe, ami talán valamikor egy raktár épület lehetett, ahol aztán rögtön érte is a következő hideg zuhany, hiszen a szürke háttér előtt álló nején ugyan volt egy fekete selyem ing, de kigombolva. Döbbenten, megkövülve nézte, ahogyan felvesz egy újabb pózt, ami ugyan nem volt se túl kihívó, se közönséges, rá mégis olyan hatást gyakorolt, mint soha semmi és senki más. Talán az első találkozásukat tudta volna ehhez hasonlítani, azonban valami miatt teljesen más volt így is a mostani helyzete. Lassan futtatta végig tekintetét a törékeny testen, a kerekded idomokon, a finom vonásokon, miközben továbbra is képtelen volt a gondolkodásra. Egy vonzó nő állt előtte, aki az ő felesége volt és akiről magabiztosan hitte eddig, hogy rég elhidegült tőle, hogy már nem vonzódik hozzá, hogy nem gyakorol rá semmilyen hatást és természetesen semmit sem tud az ő kis titkairól. Ennél nem is tévedhetett volna nagyobbat, míg kezdte felfogni, hogy mit, kit veszített el. Valaki olyat, aki után mindenki más csak vágyakozik, ő mégis bolond mód magára hagyta, mintha lenne rá esély, hogy pótolni tudja őt akárkivel.
A lába önállósodott, oda sem figyelve közelebb sétált, végig a barna hajún tartva a szemét. Ha korábban csak említést tett volna arról, hogy ilyen jellegű fotózása lesz, minden idegszálával tiltakozott volna ellene, még úgyis, hogy ahhoz már semmi joga nem volt. Az elmúlt hónapok egyetlen napján se viselkedett úgy, ahogyan azt egy férjtől elvárható lett volna, még egy idegen is többet törődött volna a nővel, mint ő, most azonban egyenesen mellbe vágta a sóvárgás iránta, röpke másodpercek alatt eluralkodott felette és rá kellett ébrednie, hogy korábbi gondolataival csak a sötétben tapogatózott. A teste azonnal reagált az elé táruló látványra, cseppet sem hagyta hidegen, bármi is volt erről korábban a fejében, most egyértelmű jeleket kapott arról, hogy mennyire vágyik a feleségére, hogy jobban akarja, mint bármi mást a világon. Most látta a gyönyörű, vonzó nőt, akiért bármelyik férfi megőrülne és bármire képes lenne, nem a neje volt azokban a percekben, aki nem tudta megadni neki a legnagyobb álmát, vágyát, csak Aida, aki nagy valószínűséggel már nem volt az övé. Akármennyire is keserű volt a szájának, kénytelen volt eljátszani azzal a gondolattal, hogy talán már neki is volt valakije, hogy létezett az a személy, aki felfedezte, hogy milyen értékes és nem hagyta magára a problémákkal, ahogyan azt ő megtette. Mocskosul kívánta azt, hogy ne létezzen ez a pasas, mert bármennyire is megérdemelné ezt, tudta, hogy bármire képes lenne azért, hogy eltűnjön az ő Aidája mellől, akármit is csinált mindeközben egy másik nővel.
A szíve megszűnt dobogni abban a percben, amikor összetalálkozott a tekintetük és néhány másodpercig újra ott álltak abban a madridi kapualjban, ahol mindkettőjük élete megváltozott. Rengeteg érzelmet látott a kék íriszben, amelynek egy jó részét fel sem tudta fogni, mindössze a csalódottságot, a magányt és a fájdalmat volt képes felismerni, aminek egyedül ő volt az előidézője, egyedül magát okolhatta mindenért. Mindezek ellenére olyan lágyan mosolyodott el, olyan gyengédek voltak a vonásai, hogy ott helyszín, abban a pillanatban megtört és azt kívánta, hogy nyíljon meg alatta a föld és nyelje el örökre. Nem érdemelte meg, hogy így fogadja a megjelenésekor, azok után, amit vele tett, még ha tulajdonképpen tudnia sem kellett volna róla, közömbösnek kellene lennie. Azt se lenne szabad elviselnie, hogy továbbra is bántsa, fájdalmat okozzon neki, már rég el kellett volna hagynia és ezzel valószínűleg tudat alatt mindketten tisztában voltak. Világ életében arra vágyott, hogy valaki így, ennyire szeresse, hogy találja meg azt a személyt, aki minden értelemben a társa tud lenni, amikor pedig teljesül a kívánsága, megrészegült az érzéstől és el is bízta magát, hogy ez már mindig így lesz, nem számít, hogy mit tesz vagy mond. Olyan egyértelműnek tűnt, hogy Aida mindig mellette lesz, hogy bármekkorát is fog hibázni, ez sose fog megváltozni, csakhogy ő a létező legnagyobbat követte el és lecserélte egy olyan nőre, aki a kisujjáig sem érhetett fel. Mindent elrontott, és ha őszinte akart lenni magához, akkor nem hisz abban, hogy ezt helyre tudja hozni…
– Te hogy kerülsz ide? Pár napja még azt mondtad, hogy beülsz a srácokkal valahová mielőtt mennetek kell a szállodába. – Nem számonkérés volt, pedig azt nagyon is megérdemelte volna, amire ugyan nem tudta, hogy mit válaszolhatna, mert talán tényleg tudott mindenről, arra képtelen volt már, hogy őszintén válaszoljon neki, az igazat, amit egyébként megérdemelt volna. De ez mindössze egy meglepett feleség kérdése volt, aki már semmilyen meglepetésre, kedveskedésre sem számít a férjétől, ez pedig fájt neki. Sokkal jobban örült volna annak, ha más reakciót vált ki a megjelenésével és nem azt, hogy úgy húzza össze az inget, mintha valami rosszat tett volna, mintha egy idegen állna előtte és takargatnia kellene magát. – Nem számítottam rád, főleg nem itt.
– Gondoltam, megleplek… de neked sikerült engem. Nem is említetted, hogy ilyen fotózásod lesz ma – nézett végig a kék szempárba. Napokkal korábban találta ki az újabb hazugságot, hogy azt a pár szabad órát Melissával töltse, hogy ismét eltemetkezzen a testében és megfeledkezzen az összes bajáról arra a pár percre. Valamiért azonban már előző este megváltoztatta a tervét, mert ugyan akkor még eszében sem volt az, hogy akár idejöjjön, viszont a szeretőjéhez sem akart menni, messze akart kerülni a karmaitól. Nem tudta megmondani, hogy mi változott meg, mi lett más, de örült annak, hogy most ott volt Aidával és ugyan rettegett attól, hogy tovább nem tudja elkerülni a színvallást, mégse akart elmenekülni, hiába lett volna ez az okosabb döntés a részéről. – Már végeztél is?
– Ez volt az utolsó szett. Átöltözök, aztán mehetünk is haza. – Egy könnyed puszit kapott az arcára, majd már el is sietett a barna hajú. A tekintetével végig követte, miközben érezte, hogy valami nagyon súlyos rátelepszik a vállára és tisztában volt azzal is, hogy ez csak nehezebb lesz, ahogy telik az idő. Hiába tiltakozott minden porcikája a felismerés ellen, kénytelen lesz elfogadni, hogy nincs tovább, hogy nem játszhatja tovább a vakot, nem takargathatja a hűtlensége tényét. Le fog bukni, vagy végre összeszedi minden bátorságát és férfiként kiáll a felesége elé, hogy bevallja neki minden bűnét.
Amint eltűnt előle a törékeny test, frusztráltan fújta ki a bent tartott levegőjét, míg újra felvetődött benne, hogy egyszerűbb lenne elmenni és megfeledkezni mindenről, főleg a rá váró vallomásról, amit semmiképp se lenne szabad tovább halogatnia. Nem lehet újra gyáva, jól tudta ezt, mégis a zsebében megszólaló telefonja menekülési útvonalat kínált neki, amivel talán jobb lenne, ha élne és nem nézne szembe azzal, hogy tönkretette Aidát, csak Melissa legújabb követelésével, amit pénzzel könnyű szerrel tud orvosolni. Amikor azonban elővette a mobilját és elolvasta a szeretője nevét, gondolkodás nélkül utasította el a hívást, nem is törődve azzal, hogy miért kereshette az angol nő. Nem hitte, hogy a lelkiismerete lépett közbe, hónapok óta különösebb fennakadás nélkül fordított hátat a nejének és semmi olyan nem történt, aminek meg kellett volna szakítania a kialakult menetrendjét, valami mégis más volt. Lenémítva a készüléket, visszacsúsztatta a zsebébe, majd a közelében álló asztalhoz lépett, ahol továbbra is folyt a munka. Csodálkozva nézte a monitoron lévő képet, amiről egy vonzó, magabiztos, szexi nő pillantott vissza rá, aki elviekben még az övé volt, hozzá tartozott. Gyakorlatban pedig muszáj megbarátkozni azzal, hogy valaki már átvette a helyét, mert bármelyik fotót is vizslatta, nem mondta volna meg, hogy romokban hever a házasságuk, csak egy kiegyensúlyozott, élettel teli nőt látott, akiért bármelyik férfi képes lenne bármire – még ő is –, akinek biztos volt valakije.
Továbbra is a képernyőt bámulva, magában megállapította, hogy hiába tölti be a harmincat a következő hónapban Aida, ez nem látszódott rajta. Egy deka felesleg sem volt a testén, valósággal ragyogott, így nem is csodálta, hogy felkérték erre a fotózásra. Meglepte, ahogyan megérezte a féltékenység savas, keserű ízét a szájában, ahogy felfogta, hogy hamarosan rengeteg fazon fogja csorgatni a nyálát a nőért, ahogyan azt épp ő is tette. Elemi erővel rohanta meg, hullámokban az érzés, miközben csak az lebegett a fejében, hogy a jelenlévők már hosszú órák óta bámulták a különböző fehérneműkben és ugyan már semmi joga nem volt ahhoz, hogy így érezzen, mégis készült felrobbanni. Tagadhatatlan volt, hogy mennyi mindent elrontott az utóbbi időkben, még jobban kifordult önmagából, de egyszerűen képtelen volt arra, hogy legyűrje magában az egyre intenzívebb birtoklási vágyat, amely igyekezett ősembert csinálni belőle. Ökölbe szorult a keze, ahogy a feléledő lelkiismerete tovább játszadozott vele és megfeledkezve arról, hogy mi mindent kellene bevallania, egyedül azt látta maga előtt, ahogyan nagy élvezettel veri be annak az alaknak a képét, aki elfoglalta a helyét, aki az ő nejét csókolja, szereti és védelmezi. Aki egy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy egy igazi, értékes nőt tart a karjában, amit ő túl könnyedén hagyott figyelmen kívül.
Nem tudta, hogy mennyi idő telt el, mennyit gondolkodott vagy épp miről folyt a beszélgetés körülötte, csak arra lett egyszeriben figyelmes, hogy a legtöbb pasas pislogás nélkül bámul balra, így önkénytelenül követte ő is a példájukat. Aida közeledett feléjük, míg egyre biztosabb volt abban, hogy a nap hátralévő részében valamikor még térdre fog kényszeredni és könyörögni fog, mint még soha senkinek semmiért. Egyetlen nagyobb változást sem vett rajta észre, mégis magára vonta a figyelmét, ami már jó ideje nem fordult elő, mintha most újra tisztán látna és már tudná, hogy hová, kihez tartozik, kinek kell kivívnia a figyelmét, ki a fontos. Sajnos, azonban fel kellett készülnie arra, hogy mindezzel már rég elkésett, hogy későn ébredt rá arra, hogy hatalmasat hibázott, amikor hónapokkal ezelőtt nem ment be abba a kórházi szobába, amikor magára hagyta az összetört nőt. Csak magának köszönheti, ha valóban létezett az a másik férfi, ami aztán végképp érthető is lenne, ahogy nézte a kívánatos alakot, a lágyan ringó csípőt, a puha ajkakra kiülő vonzó, csábító mosolyt… hogyan volt képes minderről lemondani?
– Mehetünk?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése