02. A legszebb ajándék

2017. december 25., hétfő
Az utóbbi hetekben sikerült újra eltűnnöm, ami első sorban a vizsgaidőszaknak volt köszönhető. Hozós egy időszak van mögöttem és a vége még előttem van, így sajnos egyelőre semmi biztatót nem tudok írni. Január közepéig a stressz és az idegeskedés fogja kitenni a napjaim nagy részét, utána viszont végre lesz időm rengeteg mindenre, gondolok itt az írásra és a blogolásra is. Az már mindenképp jó hír, hogy a gondolataim nagyon is beindultak, rengeteg új ötletem van, szóval csak időre lenne szükségem, amiből jelenleg még elég kevés van.
Most viszont a sulira való panaszkodás helyett,

Szeretnék kellemes Karácsonyi Ünnepeket Kívánni Mindenkinek!

Ehhez pedig az egyik korábban megírt novellámat hoztam el, ami pont karácsonyi ajándéknak készült még évekkel ezelőtt. Kétség kívül ez volt az a pillanat, amikor megfogalmazódott benne, hogy újra neki kezdjek Olívia és Fernando történetének, bár igaz, hogy ennek a novellának semmi köze sincs a regényhez. Én még mindig örömmel olvasom újra, így remélem, hogy akad majd köztetek olyan, akinek szintén tetszeni fog ez az apró karácsonyi szösszenet.
Kellemes olvasást kívánok hozzá!

A legszebb ajándék

A legszebb díszdoboz a szíved, benne az ajándék a szeretet, amit az éjszaka csendjében szépen leteszel a küszöbre. Annak a küszöbére, akinek szánod. És vársz. És reménykedsz. Reménykedsz, hogy kinyílik az ajtó, egy gyengéd kéz felemeli, kibontja, és magához öleli. Mert titokban erre vágyott. Mert megkapta a legszebb ajándékot, amiről valaha álmodott. A te szívedet, benne a te szeretetedet. És ha ez megtörténik, mindketten ajándékot kaptok. Egymást.

Csitáry – Hock Tamás

A körút kopasz fái a késő délutáni sötétségben úgy ragyogtak a rájuk aggatott karácsonyi égőktől, mintha gyémántok lennének, különös hangulatot kölcsönözve ennek a fővárosnak és az utcán sétáló embereknek is, akik megannyi fotót készítettek a látványról. Minden az ünnepi készülődésről szólt, a máskor unalmas kirakatok megszépültek, mindenkit átjárt a boldogság, a nők sokkal csinosabban öltöztek fel, izgatottan készültek a családi vacsorákra, míg a férfiak türelmesebben viselték kedveseik hóbortosságukat. Mintha mindent és mindenkit átjárt volna a karácsony különös hangulata, mégis a fodrász szalonból kisétáló fiatal nő szomorúsággal a szemeiben pillantott körbe. Ugyan felhőtlen boldog volt, hogy végre a családjával lehet, hogy hosszú idők óta láthatja őket, viszont szíve és lelke egy nagyobb darabját nem hozta haza Budapestre, azt a párjánál hagyta, aki nem tudott vele tartani. Magányosnak érezte magát, ahogy meglátta a boldogan sétáló párokat, ami csak tovább növelte hiány érzetét.
Sóhajtva húzta kabátja kapucniját fejére, ügyelve arra, hogy ne tegye tönkre a sokáig készülő frizuráját, mivel az édesanyja nyomatékosan megkérte, hogy az esti vacsorára legyen nagyon csinos. Ennek fényében tegnap egész álló nap vásároltak, ma pedig a manikűröstől a fodrászig bejelentette mindenhová és reggel óta nem is járt otthon. Sokat bosszankodott emiatt, mivel azért érkezett haza, hogy a családjával legyen, és hiába lesz egy fontos bejelentés a családi vacsorán, ő is megtudta volna mindezt csinálni az otthonukban kényelmesen. Persze sokkal egyszerűbben, ahogyan azt szereti, és nem is kellett volna bejárnia egész Pestet, pihenhetett volna és együtt tölthették volna az időt, de az anyja kérlelhetetlen volt ez ügyben.
Lassan indult el a tömegben, míg elővette a telefonját és a jól ismert számot tárcsázta. Alig várta már, hogy hallja a férfi hangját, hogy elpanaszolhassa Neki az egész napos rohangálást, amelyre szinte kényszerítették, amire csak kacagás érkezne, de nem is tudna emiatt haragudni, csak annyit reagálna rá, hogy sokkal jobban hiányolja, mint bármikor máskor. Csalódottan csúsztatta a zsebébe a készüléket, miután az éles sípolást hallva, megszakította a hívást. Az edzésüknek már rég vége volt, a hétvégi mérkőzésükre pedig még nem indultak el, talán csak nem hallotta meg a csengőhangját, ráadásul az utóbbi időben nagyon szórakozott volt a csatár és hiába kérdezett rá ennek okára többször is, mindig kitérő válaszokat kapott.
– Hiányzol te bolond – mormolta maga elé, míg tovább folytatta útját, végig csak a Spanyolországban maradt férfire gondolva.

Sötét ablakok fogadták, mikor fizetés után kiszállt a taxiból, de nem is lepődött meg a látványon, hiszen tudta jól, hogy a szülei már az étteremben vannak, ahol gondoskodnak arról, hogy minden tökéletes legyen. Hidegen hagyta, hogy mire megy ki ez a nagy felhajtás, mivel minden karácsonykor összehívták szinte az egész rokonságot, és nem is emlékezett arra, hogy ne lett volna olyan alkalom, amikor ne lett volna valamilyen bejelenteni való. Egy ilyen vacsorán mutatta be a párját is a családnak, ami nem kis meglepetést okozott, hiszen egészen odáig sikerült titokban tartani a kapcsolatukat a média előtt, még arról sem írtak, hogy találkozgatnak. Rögtön elmosolyodott, ahogyan eszébe jutott, hogy mennyire ideges volt a játékos, hogy bármit mondott, nem tudta megnyugtatni, pedig az első megdöbbenés után, mindenki mosolyogva fogadta, a családban lévő kisfiúk egyenesen körbe rajongták, és azóta is alig várják, hogy mikor jönnek haza, hogy el tudják árasztani a kérdéseikkel. Sajnos, most csalódott arcokat fog látni, mivel egyedül fog megérkezni a vacsora helyszínére, ami ellen semmit sem tehetett.
Talán most is a húgának lesz valami nagy híre és ismét minden róla fog szólni, mint tavaly is, amikor megosztotta velük, hogy férjhez fog menni, csak most azt fogja közölni velük, hogy babát várnak. Imádta Esztert, azonban nem tagadhatta magának, hogy egy picit irigy volt rá, amiért korábban ment férjhez, mint ő. Emiatt szégyellte is magát, hiszen boldogok voltak a párjával, semmi gondjuk nem volt, mégsem került köztük szóba a házasság. Nem akarta kényszeríteni a férfit, de vágyott arra, hogy szorosabbra fűzzék a kapcsolatukat, hogy a felesége legyen.
Előkeresve a kulcsát, pillanatok múlva már ki is nyitotta a bejárati ajtót, mégsem lépte át a küszöböt. Meglepve nézte a félhomályba burkolózott előszobát, melynek padlóján rengeteg gyertya éget két sorban, utat képezve ezzel. Óvatosan húzta be maga mögött az ajtót és indult el a kirakott úton, miközben kigombolta kabátját és levette nyakából a sálját. A nappali felé tartott, végig azon gondolkodva, hogy mi lehet ez az egész, hiszen a szülei már elmentek otthonról, megüzenték neki, így mindez egyedül neki szólhatott csak. Semmi neszt nem hallott, semmi jel nem utalt arra, hogy rajta kívül bárki más lenne a házban, ezért tanácstalan volt, és ötlete sem volt arról, hogy mi lehet ez, egyáltalán ki csinálhatta. Aztán, ahogy besétált a nappaliba, rögtön meg is torpant, a kezét pedig az ajkai elé kapta és egy hang se jött ki a torkán.
A karácsonyfát már napokkal ezelőtt feldíszítették, mely előtt most gyertyákból kirakott szavak pihentek, egy kérdés, melyet egészen biztosan neki címeztek. Az anyanyelvén szólt, melytől könnybe lábadtak a szemei és másodpercek múlva meg is születtek az első cseppek, ahogy felfogta a szavak jelentését. A közeledő léptek zaját hallva, megfordult és azzal a személlyel találta szembe magát, akit azóta hiányolt, mióta elbúcsúzott Tőle a reptéren, aki feltette neki a jövőjüket meghatározó kérdést. A könnyein keresztül is látta, hogy mosolyog és tudta, hogy idegesen várja a válaszát, de ő képtelen lett volna megszólalni, kimondani azt a rövid szócskát, ami egyébként ott lógott köztük a levegőben. Ehelyett csak Hozzá sietve, lehúzta magához az arcát és megcsókolta. Teljesen megfeledkezett mindenről, élvezte a férfias ajkak érintését, a köré fonódó karok biztonságát, a férfiból áradó erőt és az illatát, mely az otthonukra emlékeztette. Sokkal jobban hiányzott neki a focista, mint azt korábban gondolta.
– Ezt vegyem igennek? – Húzódott el tőle annyira a férfi, hogy a szemébe tudjon nézni. Csendesen nézte a szeplős arcot, a mogyoró barna tekintettet, mely már alig várta, hogy végre megszólaljon.
– Igen – bólintott hozzá és látta, ahogyan megkönnyebbül az előtte álló. Hihetetlenül boldog volt, nem is sejtette, hogy erre készülne a csatár, semmi árulkodó jelet nem vett észre. – Szeretlek, Nando.
– Én is kicsim, de ne sírj tovább, mert az anyukád meg fog ölni és tényleg szeretnélek feleségül venni. – Törölte le óvatosan a könnyeit, míg ő csak kuncogott. Hidegen hagyta, hogy tönkre mehet a gondosan elkészített smink, vagy az, hogy fel lesz háborodva az édesanyja, most csak az számított, hogy ott van vele Fernando és immár a menyasszonya volt. – Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogyan tegyem fel a kérdést, és még most se vagyok benne biztos, hogy ez volt-e a legjobb, amit csak kitalálhattam. Te vagy az életem Olívia, és ezt már réges rég meg kellett volna tennem – kezdett el újra beszélni a spanyol, míg előhúzott a zsebéből egy aprócska bársony dobozkát. A gyűrű eszébe sem jutott, minden más sokkal fontosabb volt, mint az ékszer. – Tavaly óta erre készülök, és nagyon remélem, hogy a gyűrű is tetszeni fog… már hetek óta emiatt aggódom, mert azt akarom, hogy olyan különleges legyen, mint amilyen vagy nekem. – A könnyeinek még mindig nem tudott megálljt parancsolni, az elhangzott szavak, pedig minden próbálkozását felőrölték. Csak csendesen figyelte a szeplős arcot, a vonásokat, melyeket már évek óta nézett, és hiába telt már el annyi idő az első találkozásuk óta, még mindig fedezett fel ismeretlen dolgokat, kisebb ráncokat, amelyek még férfiasabbá, vonzóbbá tették a focistát, akit még mindig ugyanolyan hévvel szeretett.
– Édesem? – Nem is pillantott le az eljegyzési gyűrűre, csak várt arra, hogy rá emelje a tekintetét a spanyol támadó. Igazán szerencsésnek érezte magát, hogy már jó ideje egyedül csak ő birtokolja a szívét, hogy ő volt az a nő, aki elcsábította, akiért még mindig oda volt, aki a másik fele volt. – Ugye tudod, hogy minderre semmi szükség nem lett volna? Akkor is igent mondtam volna, ha csak szimplán megkérdezed.
– Tudom, de ez a legkevesebb, amit adhatok a szerelmedért cserébe és azért, hogy még mindig mellettem vagy. – Nézett végig a szemeibe, miközben könnyedén felhúzta az ujjára a jegygyűrűt. Ha eddig nem érzékenyült volna már el, most biztos megindultak volna a könnyei, amelyek a boldogság jelei voltak.
– Ez gyönyörű! – Mosolyogva pillantott le a kezére. Nem volt hivalkodó, aminek nagyon örült, a középen elhelyezkedő követ, két kisebb fogta közre, míg a gyűrűben további apró kövek voltak. Szolid volt, ami őt is jellemezte, mintha csak ő maga választotta volna és ez volt az, amely igazán megmutatta, hogy milyen jól ismerik egymást. – Köszönöm.
– Én köszönöm, hogy vagy nekem. De most menj öltözni, már várnak ránk…
– Nem lehetne inkább, hogy itthon maradunk kettesben? – Simult közelebb az izmos felsőtesthez, míg a hófehér ing legfelső begombolt gombjával bíbelődött. Nem akart kimozdulni a házból, szerette volna kiélvezni a varázst, amit az ujján díszelgő gyűrű és a lánykérés nyújtott, az érzést, hogy annak a férfinek lett a menyasszonya, akit mindennél jobban szeretett.
– És akkor mi lenne azzal a nagy bejelentéssel? – Kapta vissza a kérdést.
– Gondolom, úgyis Eszter árul el valamit. – Vonta meg a vállát. Imádta a húgát, azonban most csak magukkal foglalkozott és pont emiatt nem akart elmenni arra a vacsorára. Napok óta nem látta Nandót, iszonyatosan hiányzott neki, Vele akart lenni és nem osztozni rajta senkivel sem. Összeráncolta a homlokát az élettel telt kacagást hallva, a lelke mélyén pedig érezte, hogy semmi esély arra, hogy otthon maradjanak.
– Nem gondolod, hogy sokkal inkább nekünk van hírünk a családod számára? – Némán pillantott a barna szemekbe, melyekben különös fények csillogtak. Ahogy végig gondolta a kérdését, az egész napját, majd hátra fordítva a fejét a nappali irányába, ahol még mindig ott égett a jövőjüket meghatározó kérdés, be kellett látnia, hogy igaza van a vőlegényének. Nekik volt bejelenteni valójuk. – Menj, öltözz át, addig elfújom ezeket.
– Micsoda? Ne… előtte még csinálni akarok pár képet, hogy megmaradjon örökre. – Bontakozott ki az ölelésből, majd elővéve a telefonját, elkezdett fotózni. Szerette volna, ha bármikor előveheti erről az estéről készült képeket és emlékezhet a pillanatra, amikor meglátta a nappaliban a meglepetést, hogy mit érzett és látott Fernando tekintetében. Végig érezte magán a vigyázó pillantást, mely körül ölelte a testét és tudta, hogy ez már mindig így lesz, hogy most már sose fogja elválasztani őket semmi és senki. Leengedve karjait, visszafordult és most fogta csak fel igazán, hogy mit jelent ez kettőjük számára, hogy a falnak dőlő férfi idővel a férje lesz, a társa, akire mindig is vágyott. Nem szakította meg a szemkontaktust, miközben visszasétált Hozzá, majd megállva, könnyedén csókolta meg újra és reménykedett abban, hogy tisztában van azzal, hogy most adta meg neki a legszebb ajándékot, amit valaha is kaphatott. – Szeretlek Fernando!

Hangzavar tört ki az étterembe, mikor megérkeztek és rögtön gratulálni kezdtek nekik, majd másodperceken belül el is húzták Nandótól, hogy meséljen el mindent töviről hegyire. Rajta kívül szinte mindenki tudta, hogy mire készül a párja, így az már meg se lepte, hogy a húga már neki is látott az esküvőjük megtervezésének. Büszkén mutatta meg a gyűrűjét és a képet is, mely a nappaliról készült, amelyen gyönyörűen nézett ki a Hozzám jönnél feleségül Olívia? kérdés, a háttérben a feldíszített karácsonyfával, mintha csak egy ajándék lenne a sok közül, amelyek már alá voltak rakva. Valójában pedig az is volt, a legszebb, amit attól a személytől kapott, akibe szerelmes volt, aki a legfontosabb volt az életében.
Boldogan nézett le a kezére, amin ott csillogott a gyémántokkal a gyűrű. Még mindig alig tudta elhinni, hogy valójában megtörtént, hogy tényleg Fernando Torres menyasszonya volt és nem csak egy gyönyörű álom az egész, amiből keservesen fog majd felébredni. Aztán újra meghallotta a beszűrődő dallamos szavakat, amelyek boldogan mesélték el az este történteket, amik biztosították, hogy ez a valóság, így barna tincsei közé túrva, még utoljára a tükörbe pillantott és újra hálát adott azért, hogy elrakta a kedvenc hálóingét, amit a focista szeretett levenni róla. Hiába tudta, hogy a kint lévőnek bármiben tetszett, mégis örült annak, hogy nem az egyik pizsamájában kell kisétálnia a fürdőből. Sokkal hamarabb eljöttek, mint azt illett volna, azonban kettesben szerettek volna lenni, figyelő szemek nélkül. Természetesen a Spanyolországban maradt rokonokat és barátokat is értesíteni kellett, így amíg ezzel foglalkozott a csatár, ő megszabadult a szűk ruhától, a profi sminktől és a hajába szúrt tűktől.
Tusolástól felfrissülve sétált ki gyerekkori szobájába, ahol az ágyon ülve találta a szőkés hajú spanyolt, aki még mindig a telefonján beszélt valakivel. Érezte, ahogyan lassan, tüzetesen végig mustrálja a testét, miközben felé sétál és nem is foglalkozva azzal, hogy még mindig a füléhez tartja a mobilt, könnyedén ült az ölébe. Azonnal megérezte combján a gyengéd érintést, látta a tekintetében a fellobbanó vágyat és már alig várta, hogy bontsa a hívást. Lassan kezdte el kigombolni az ingét, türelmesen, pedig legszívesebben sietett volna, hiszen hiányolta a férfit, a közelségét.
– Rendben anya, első dolgunk az lesz, hogy hazamegyünk, de most le kell tennem. Olívia puszil benneteket. Szia! – Halkan kuncogott a gyors elköszönést hallva, míg lágyan csókolta végig az álla vonalát. – Ebben valahogy sokkal dögösebb vagy.
– Csak azért, mert ezt könnyebben le tudod venni rólam – jelentette ki, miközben már érezte is, ahogyan a mély vörös selyem egyre feljebb csúszik a csípőjén. Megborzongott, ahogyan megérezte fülénél a forró leheletet, majd a puha érintéseket a bőrén, aminek köszönhetően még közelebb simult a játékoshoz. – Nem akartam még odaadni, de ha hazamegyünk, megkapod az ajándékod.
– Aha – dünnyögött az ajkaiba Fernando, majd szenvedélyesen csókolta meg, amitől felnyögött. Türelmetlenek és követelőzőek voltak a mozdulatai, amivel kibújtatta a fekete csipkézett hálóingből, majd mohósággal vette birtokba a testét, míg ő minden irányítást átadott Neki, hiszen tudta, hogy biztonságban van, hogy sose tenne olyat, amivel bántaná, hogy mindig vigyázni fog rá.

***

Türelmesen várt a pultnál, hogy minden papírt aláírva, megkapja az autójuk slusszkulcsát, míg tekintetét végig az ő gyönyörű menyasszonyán nyugtatta. Mosolyogva konstatálta, hogy ismét az eljegyzési gyűrűjét nézi, aminek köszönhetően újra tudatosult benne, hogy nem nyúlt mellé, hogy tökéletesen választott. Rettenetesen izgult, hónapokat készült, titokban még Magyarországra is utazott, hogy először az édesapja áldását kérje és némi segítséget is, hogy igazán emlékezetessé tegye az ötödik együtt töltött karácsonyukat, hogy megadja Olíviának a legszebb ajándékot, amit csak adhat Neki. Ráadásul tisztán emlékezett a tekintetére, amit a húga esküvőjén látott, hogy Ő is vágyott arra, hogy az oltár elé állhasson, és már végképp nem értette magát, hogy miért várt idáig, hiszen mindig is tisztában volt azzal, hogy sose akarja elengedni maga mellől a fiatal nőt, hogy már nem akar maga mellett mást tudni, mint az ő Olíviáját.
– Itt is lennének a kulcsok és gratulálok önöknek. Nagyon szépek együtt. – Mosolygott kedvesen rá az idősödő nő. A sokadik gratulációt fogadta már, amit eleinte nem is értett, de aztán egy hívás az egyik csapattársától mindent tisztázott. Azóta már ő is látta a kollázst, amit a barna hajú osztott meg az interneten. Most már az egész világ láthatta, hogyan kérte meg a kezét, hiszen szerepelt egy kép a gyertyákból kirakott kérdésről, egy az eljegyzési gyűrűről és egy a vacsoráról is, amit egy igazán meghitt pillanatukban készítettek róluk. Még most is maga előtt látta a boldog mosolyt és a csillogó szempárt, emlékezett a percre, amikor újra beleszeretett.
– Köszönjük. – Nem tudott haragudni a kedvesére, hiába nem osztotta volna meg a médiával, a rajongókkal a hírt. Igyekezet megóvni a magánéletüket, ami elég nehéz volt, tekintve, hogy riporterként dolgozott a szerelme, mégis sikerült úgy élniük javarészt, mint egy hétköznapi párnak. – Nem azt mondta Senora Torres, hogy csak a barátnőinek fogja megmutatni a képeket?
– Még nem is vagyok Senora Torres. – Látta a megbánást a szürkés kék szemekben, mégis sokkal jobban érdekelte a felháborodása tárgya.
– Ha rajtam múlna, már holnap feleségül vennélek, de ezért a családunk női tagjai biztos kinyírnának. Főleg a húgod. – Karolta át a törékeny vállakat, míg elindultak kifelé az őrzött parkoló irányába. Tulajdonképpen már tényleg nem értette, hogy mire várt eddig, miért nem cselekedett, hiszen ha bárki megkérdezte volna, hogy kit venne feleségül, kapásból rávágta volna, hogy egyedül a barátnőjét és egy nap tényleg ő lesz a felesége.
– Úgyse engedném, hogy bántsanak, szóval ezzel nem kell törődnünk. – Meglepve nézett Olira, akinek magabiztosság csillogott a tekintetében. Csábító ajánlat volt, azonban azt akarta, hogy minden figyelmet megkapjon a mellette sétáló, hogy olyan esküvője legyen, amire mindig is vágyott, amilyenről mindig is álmodott.
– Tudom kicsim, de szeretném, ha minden olyan lenne, amilyennek elképzelted. Nem akarom, hogy később megbánd, amiért elsiettük az egészet. – Állt meg a Porsche csomagtartójánál, majd feloldva a riasztókat, bepakolta a bőröndjeiket. Minél előbb indulni akart, hogy a családi ebéd után, a délutánt és az estét is kettesben töltsék, mivel másnap már edzései lesznek és csak úgy engedték el, és hagyhatta ki a hétvégi mérkőzést, hogy ha visszajőve, dupla edzéseket vállal. Pokoli fárasztó és kimerítő napok elébe néz, de elég volt a menyasszonyára pillantania, hogy tudja, megéri minden egyes túlóra. – Menjünk, anyáék már várnak.
– Először haza megyünk. – Felvonta a szemöldökét az utasítást hallva, miközben könnyedén puszilta arcon a nő, majd elsétált mellőle. Értetlenül állt az egész előtt, fogalma sem volt, hogy mit kaphat, ami ennyire fontos, hogy nem várhatnak vele délutánig.
Lecsukva a csomagtartót, előre sétált az első ajtóhoz, majd beszállva, csendesen pillantott a mellette ülő nőre. Egy különös, apró mosolyt látott meg a szája sarkában, amit korábban még sose vett észre, mintha történt volna valami, valami igazán jó, amiről ő még nem tudott. Hiába próbálta kitalálni, hogy vajon mi lehet az, hogy egyáltalán köze van-e az ajándékához vagy hozzá, ezen pedig már akkor is elmerengett, amikor az eljegyzésük másnapján újra elmondta, hogy haza érve megkapja, ami fura volt, hiszen ünnepeltek decemberben is, de januárban ajándékoztak egymásnak és a családjának is. Fontosnak kell lennie, ezt olvasta ki a tekintetéből, különben nem is lett volna ilyen határozott, mégsem volt semmi ötlete sem, hogy mi lehet az. Ráadásul már hetekkel ezelőtt megbeszélték, hogy a hazaköltözés miatt csak kisebb dolgokkal lepik meg a másikat, mivel nem volt sok idejük ajándékok után kutatni, ami pedig hirtelenjében eszébe jutott, ugyan szinte semmibe sem került volna, de nem volt pici, neki ez lett volna a legszebb ajándék, amit csak kaphatott volna. Ennek ellenére hamar elvetette ezen gondolatát, mert semmi változást nem vett észre Olívián, ami árulkodó lett volna, amire felfigyelt volna. Talán csak ő szeretné olyan nagyon már, hogy apa legyen…

Lerakva az előszobában a bőröndjeiket, a kedvese után sétált a nappaliba, aki mosolyogva várt rá. Már végképp nem értett semmit, a tudatlanság pedig egyre jobban zavarta, frusztrálta, mintha valami nagyon fontosról nem tudna, amihez neki is köze van.
– A fán van.
– A fán? – Kérdezett vissza azonnal, amire csak egy bólintást kapott válaszul. Szkeptikusan nézett a feldíszített fenyőre, és így is indult meg felé. Fogalma sem volt, hogyan lehetne az ajándéka a fán, hacsak nem Olívia szó szerint értette a kicsi jelzőt.
Sóhajtva pillantott végig a terebélyes tűlevelűn és csak az jutott eszébe, hogy mennyit küszködött vele, amíg a vásárlás után berakta a kocsiba, majd itthon a felállításával, mégis minden megszenvedett percet megért az a gyermeki öröm, amit a finom vonású arcon és szürkés íriszekben látott. A feldíszítés elején nem is segített, csak a kanapén eldőlve figyelte a szerelmét, aki teljesen elmerült a karácsonyi dallamokban és díszekben. Gyönyörű volt és nem is tudott sokáig egy helyben maradni, mögé sétálva, szorosan húzta magához és mindent megtett annak érdekében, hogy felcsábítsa a hálójukba. Végül sikerrel járt, később pedig együtt fejezték be a gömbök és más díszek felaggatását és még mindig tisztán emlékezett a boldog arcra, a vidám kacagásra és csak remélni tudta, hogy hosszú évekig ilyen karácsonyban lesz még része.
Mindenhol mély bordó és fehér gömböket, füzéreket látott a fehér égő sorral, melyet még az indulás előtt kihúzott a konnektorból. Semmi olyat nem vett észre, aminek nem kellett volna ott lennie, amit nem ők akasztottak volna fel, így tanácstalanul indult meg balra, hogy körbe járja a fát. Már majdnem visszaért a kiinduló pontjához, amikor szemet szúrt neki, két oda nem illő dísz. Közelebb lépve a mézeskalács díszekhez, először az ajándék dobozt formáló süteményt nézte meg jobban. Fehér színnel volt díszítve, ahogyan a rajta lévő, minden bizonnyal magyar szavak is, amelyekből semmit sem értett, így a csengőt formálóra vitte tekintetét, melyen már spanyolul olvasta el valószínűleg ugyanazt a mondatot, amitől megdermedt és percekre megfeledkezett mindenről.

Boldog Karácsonyt Apuci!

Semmi olyan nem volt benne, amit ne értett volna meg, ennek ellenére nem tudta elhinni, hogy tényleg igaz az, amit már vagy ötvenszer elolvasott. Régóta vágyott már arra, hogy apa legyen, hogy hazaérve boldogan vegye a karjaiba a kisbabájukat és egész este le se tegye, mégsem hozta szóba, maga sem tudta, hogy miért. Oldalra dőlve, kérdőn pillantott a fiatal nőre megerősítésért, azonban csak azt a mosolyt kapta, amit még a reptéren látott, aminek most már kezdte megérteni a jelentését. Visszaegyenesedve, újra a díszt kezdte el figyelni, míg próbálta felfogni a szavakat, a tényt, hogy valóban igaz az, amit ráírtak. Fogalma sem volt, hogyan lehetséges ez, hiszen reggelente látta, ahogyan beveszi a fogamzásgátlót, viszont így már értette, hogy miért látta sokkal szebbnek az utóbbi időben. Állapotos volt az első babájukkal.
Magához térve, már indult volna Hozzá, de ahogy oldalra fordult, előtte állt a magyar riporter nő. Hosszú másodpercekre elmerült a tekintetében, a vonásaiban, amit már évek óta minden nap megtett, amiket még mindig imádott és nem unt meg. Némán vonta magához és csókolta meg a kívánatos ajkakat, ismét megízlelve azt a különös ízt, varázst, amiről már tudta, hogy micsoda, mi idézte elő. Mérhetetlenül boldog volt, álmában sem gondolta, hogy attól a nőtől fogja megkapni a legszebb ajándékot, amit egy férfi valaha is kaphat, aki a szívét és a testét már neki adta.
– Köszönöm! – Súgta halkan, míg érezte arcán a puha ujjak érintését, melyek gyengéden törölték le a könnyeit, amik neki fel sem tűntek. Hálásan pillantott Olíviára, aki tényleg az életét jelentette, aki mellette maradt és segítette a problémás hónapokban is, melyet lassan maguk mögött tudhattak. Mindezen felül most valami olyannal ajándékozta meg, amire a szíve mélyén mindig is vágyott, ami miatt mostantól még jobban fog vigyázni Rá, Rájuk és a szerelmükre, mert eddig sem akarta elveszíteni, de most már még több oka volt arra, hogy mindent megtegyen azért, hogy örökre maga mellett tudja. Hiszen Ő volt a legszebb ajándék, amit csak kaphatott az élettől, aki megajándékozta a legszebb ajándékkal és karácsonnyal. – Szeretlek, kicsim.
– Boldog karácsonyt Nando!

01. Őszi zivatar

2017. november 24., péntek
Ezt a bejegyzést egyszer már olvasható volt, akkor azt írtam, hogy mivel már bő egy éve olvasható volt a kisregény Prológusa, ráadásul be is lett sikeresen fejezve, így nem tudok ugyanazzal a gondolati és érzés világgal nyilatkozni. Ez most is igaz, mivel jelenleg nem is tudom megmondani, mikor sikerült valami értelmeset, összeszedettet írni, amivel valamennyire meg is vagyok elégedve. A sok megkezdett történetem között jelenleg ez az egyetlen, ami be van fejezve és olvasható is. Nem is tudom megmondani, hogy a befejezése óta hányszor olvastam végig azt a pár fejezetet és hányszor gondoltam arra, hogy többet kellett volna hozzá írnom, miközben az is ott volt a fejemben, hogy ez pont így jó, ahogy van.

A Könyvespolc menüpontban megtalálhatjátok a fejezeteit, illetve a folytatását is, mely a Tavaszi zápor címet viseli. Ugyan ennek még csak a Prológusa olvasható, azonban reményeim szerint hamarosan sikerül haladni és ez olvasható is lesz a blogján. Most viszont az Őszi zivatar lezárásaként megosztom az én kis összegzésemet, amit némi általános információval kezdenék:


Őszi zivatar

/fülszöveg/

Aida Martínez, a spanyol belsőépítész boldogan mondott igen Fernando kérdésére, aki már hosszú évek óta birtokolta a szívét. Közel két év házasság után mégis megtörve áll a körülötte zajló események előtt, míg szíve napról napra egyre több sebből vérzik. A teljes tudatlanságba menekülve, naivan reméli, hogy még minden visszafordulhat, hogy még minden lehet olyan, mint amilyen régen volt a veszteségeik előtt, amikor még szerelmes volt belé a férje.
A boldog feleség álarca mögé rejtőzve figyeli, ahogyan a focista, akibe még ennyi idő után is töretlenül szerelmes, szinte minden este egy másik nőhöz készülődik izgatottan. A lelke mélyén azonban tudja, hogy már semmi sem lesz a régi, a szerető átvette a helyét, ő mégsem tud elszakadni a csatártól. Végül ugyan nehéz szívvel, de egy zivataros, őszi éjszakán kilép a közös otthonuk ajtaján, maga mögött hagyva az emlékeiket, melyek egészen idáig a szeretett férfi mellett tartották.
Vajon Fernando is olyan könnyedén kezeli az elválást, melynek már rég be kellett volna következnie? Vagy talán későn, azonban ráébred, hogy rossz döntéseket hozott meg a múltban? Egy megcsalt feleség, egy hűtlen férj és egy szerető története, valós és ál érzelmekkel, rossz és jó döntésekkel. 

Mert néha egy kapcsolat nem happy enddel végződik…

Nos, elolvasva a korábbi bejegyzést, sok minden az eszembe jutott, mintha újra ott lennék, amikor megfogalmazódott bennem a végső elhatározás, hogy neki kezdjek a sztorinak. Talán akad köztetek olyan, aki emlékszik még az én Álmomra, ami egyébként Az első elődjének is mondható. Az Őszi zivatar alap ötlete is ebből a sztoriból származik, amibe egyébként igyekeztem mindent belesűríteni. Arra már nem emlékszem, hogy minek a kapcsán jutott eszembe az az ötlet, ami egyébként sok mindenben különbözött a megírt végeredménytől. Azt viszont tudom, hogy miközben ezen gondolkodtam nagyon sokat hallgattam Lil Wayne és Bruno Mars közös számát a Mirrort, ami hangulatilag nagyon illet a fejemben lejátszott jelenetképekhez és a hangulatomra is rányomta a bélyegét. Eredetileg egy veszekedő párról szólt a gondolat, akik olyannyira eltávolodtak egymástól, hogy a pasinál már ott vannak a válási papírok és akkor én magam se tudtam, hogy ebből van-e még visszaút a számukra. Ott nem volt a képben Melissa vagy a vetélések sem, csak két ember, akik ugyan szerelmesek, de valami megtört a kapcsolatukban.

Anno a közelében se jártam annak, hogy ez az ötlet bekerüljön az Álmomban sok évvel korábban abbahagytam az írását, de azt tudom, hogy ha mégis eljutottam volna odáig, akkor se került volna bele. Illetve, ami számomra érdekes és egyben vicces is, hogy az Őszi zivatar megírása alatt egyetlen egyszer sem hallgattam meg a fenti dalt, pedig az alap gondolatnak szerves része volt. Bár valószínűleg jól is tettem, hogy nem hallgattam írás közben, mert akkor még letargikusabb, szomorúbb történet kerekedett volna belőle.

Szerintem kijelenthetem, hogy szokásommá vált csak úgy bele kezdeni egy történetbe, hogy nincs egy lefixált cselekmény vázlatom, hanem egyszerűen csak elkezdek írni, aztán majd közben minden kialakul. A kronológiával, illetve a fontosabb pontokkal tisztában voltam, azonban a kisebb szálak írás közben alakultak ki vagy változtak meg fejezetről, fejezetre. Eleinte még azt gondoltam, hogy Aida lesz olyan buta, hogy megbocsájt Fernandónak, fülszöveg ide vagy oda, happy end lesz a vége. Őszintén nem emlékszem, hogy ebben az esetben mit terveztem volna a folytatásban, hogy egyáltalán terveztem-e folytatást, de a boldog vég szándékomat mutatja a focista hirtelen párfordulása is, aki egyébként közben is sokat alakított a saját helyzetén. Nem akartam ilyennek megírni, nem hagyta, hogy ilyennek írjam meg, azonban időben érkezett pár hathatós vélemény és nem csináltam a sztoriból klisés szappanoperát, hiszen már így túl sok ilyen elem volt benne, bármennyire is imádom még mindig. Nem leszólni szerettem volna ezzel, csak tisztázni, hogy én is ismerem a hibáját.

Azt viszont örömmel mondhatom, hogy Aida egy igen erős karakter lett, akinek megvan a maga gyengesége is, aki nem más, mint a férje, Fernando, akit nem tud elhagyni, még akkor sem, mikor egyre nyilvánvalóbb, hogy szeretője van a férfinek. Szerettem volna, ha ebben a történetben nem a szerelem, egy kapcsolat kibontakozása dominál, hanem épp ellenkezőleg, egy évekig tartó kapcsolat elmúlását, az elszakadást és ennek az egésznek a nehézségeit, hogy nehéz csak úgy otthagyni valakit, akihez ennyire kötődünk, akihez ezernyi szállal kapcsolódik a múltunk. Visszagondolva, azt hiszem, hogy ezt sikerült is megírnom, legalábbis számomra benne van az, amit meg akartam ezzel a sztorival mutatni.

Amikor az előző posztot írtam ezzel kapcsolatban, legépeltem, hogy nagyon sokszor el fogok még azon töprengeni, hogy miért nem írtam többet, miért nem folytattam Aida és Fernando történetét ebben az időszakban. A Tavaszi zápor már később játszódik, kimarad másfél év, amiben fontos dolgok történnek meg, ami befolyásolja majd a folytatás eseményeit is. Eleve nem akartam egy újabb regénybe belevágni, nem terveztem úgy, hogy el fogom érni a tizedik fejezetet, mégis vannak olyan pillanatok, amikor elbizonytalanodok, hogy biztos elég volt-e ennyit megírnom? Mert azt nem tagadhatom, hogy minden egyes újraolvasáskor jutnak olyan momentumok eszembe, amiket még bele lehetett volna valahogy fűzni. Ennek ellenére még most se érzem úgy, hogy elő kellene vennem és átírnom. Tudom, hogy az Őszi zivatar úgy jó, ahogy van, ez pedig a cím választásra is igaz, mivel ennél kifejezőbbet nem is találhattam volna hozzá. Számomra az elmúlást, valaminek a pusztulását jelképezi, ez pedig ebben az esetben a kapcsolatukra, a szerelmükre vonatkozik. Ezért sem éreztem úgy, hogy tovább kellene húznom az egészet, hiszen már mindennek vége volt, csak Aidának kellett szembenéznie azzal, hogy elbukott.

Ahogyan korábban írtam, már többször is újra olvastam már, nem egyszer kikapcsolódás céljából, ami számomra csak azt jelenti, hogy saját magam számára sikerült valami színvonalasat megalkotni, ami megüti a mércémet. Még mindig büszke vagyok rá, mert korábban ha befejeztem valamit, rövid időn belül jött is az érzés, hogy ez nem jó benne, meg ez se, át kellene írnom, de akkor már az egészet és sok mindent megváltoztatni benne, vagy talán az egész cselekmény sort. Sajnos ennél a történetnél se sikerült az, hogy a fejezetek között ne legyenek több hetes kihagyások, viszont még ez se zavar, mivel nem érzem azt, hogy ezzel megtörtem volna, számomra egyenletes az egész. Úgyis, hogy Fernando karaktere teljesen más lett, mint kiinduláskor, azonban most már tudom, hogy kellett ez is ahhoz, hogy úgy érezzem, hogy ezt már nem egy kezdő íróként írtam meg. Persze még mindig nem tartom magam igazi írónak, de már az a kezdő pötyögő se voltam, aki minden munkájával elégedetlen volt és nem tudta értékelni.

Talán felesleges kedvenc karaktert választanom, mivel mindenki számára nyilvánvaló, hogy Aida lesz az, akinek leírom a nevét. Nem volt könnyű megírni a fejezeteket, hiszen ekkor egy szomorú és megsebzett nő szemén keresztül kellett volna látnom a világot, miközben én képzeletben boldog voltam a párkapcsolatomban. Most már még egyszerűbb dolgom lenne, mint korábban hittem, bár tény az is, hogy az elszakadást más szempontból éreztem nehéznek, mint Aida. Még mindig tartom azon álláspontomat, hogy szeretnék hasonlítani rá abban, hogy végül sikerült elhatárolódnia a férjétől, mert ugyan még szerelmes volt, azonban rádöbbent arra, hogy ez már semmit se ér, elveszítette az ő csatárját. Nem ingott meg akkor sem, amikor Nando felkínálta neki az újrakezdés lehetőségét, amikor újra úgy viselkedett, mint az a srác, akibe beleszeretett. Döntött és emellett végig kitartott, pedig a szíve azért húzta őt vissza, gondolok itt arra, amikor még utoljára szeretkeztek, még ha arra egy búcsúként is gondolt.

Sok kedvenc pillanatom van, a legkedvesebb számomra mégis az, amikor az Epilógusban Aida elolvassa Nando könyvében a róluk szóló fejezet címét. Ez a pillanat volt, amikor megtalálta a békéjét és vele együtt én is elmosolyodtam, amikor elolvasta a fejezet címet, ami a megismerkedésükről szólt. Emiatt is voltam és vagyok elég nehéz helyzetben a Tavaszi záporral, mivel ez volt az az utolsó mozzanat, amire egyébként szüksége volt ahhoz, hogy lezárja magában ezt a fejezetet. Kellett számára az a tudat, hogy bármi is történt Fernando valójában nem az az aljas, hazug ember, aki volt az utóbbi pár hónapban. Elengedte, amennyire lehetséges a múltjukat tekintve, így viszont nehéz a folytatás, mert én magam se tudom, hogy a lehetséges válasz utak közül, melyik kellene választania Aidának.

A végére most is csak azt tudom írni, hogy nem felejtettem el a történetet, időről időre előtérbe kerül a fejemben, és még mindig úgy tervezem, hogy idővel be fogom fejezni. A közeledő vizsgaidőszak miatt ugyan most mindent jegelek, még mindig jegelek mindent, azonban aztán rengeteg időm fog felszabadulni, ez elviekben az utolsó félévem, a gyakorlati része a kedves tanárokon múlik. Szeretnék újra írni, megint belekóstolni az én kis világomba, ahol kikapcsolódhatok és álmodozhatok. Ezért is újult meg ez a blog, mert kezdő lépésnek szánom, illetve visszarázódásnak.

Köszönöm, hogy velünk tartottatok és elolvastátok, nyomon követtétek Aida és Fernando történetének alakulását. Reményeim szerint, a folytatás is ugyanígy fog nektek tetszeni. Most pedig jöjjön az Őszi zivatar számokban, illetve jöjjenek a számomra kedves mondatok.

7 rész, összesen 54 begépelt oldalt, 20.145 szó.
A fejezetekre és előzetesekre összesen 143 pipa érkezett.
Összesen 42 megjegyzés íródott, amelyben az én válaszaim is szerepelnek.

Gyönyörű volt, szexi, vonzotta minden porcikáját és olyan könnyedén megtudott volna feledkezni arról, hogy haza kell mennie, azonban bármikor nézett bele a szemébe, mindig magához tért. Sose látta azt benne, amire szüksége volt, egyedül Aidától kapta meg a feltétel nélküli szerelmet...


(Prológus - Vihar előtti csend)

– Valami baj van? – Vonta fel kérdőn szemöldökét a bosszankodó pillantást látva.
– Azt hittem, hogy valami rövidben vagy… most hogy fogom a lábadat bámulni? – A halk morgásból a szavak végeztével hatalmas vigyor lett, aminek köszönhetően szívből jövően kezdett el kacagni. Könnyesek lettek a szemei, ahogy megérezte dereka körül az izmos karokat, melyek könnyedén húzták a tulajdonosához, aki semmivel sem törődve, lágyan csókolta meg, mégis felperzselte mindenét. Szinte elolvadt a felismeréstől, hogy újra annak a vonzó, kívánatos nőnek látja a férje, aminek korábban is, hogy most valóban őt csókolja és nemcsak a látszat miatt teszi.


(2. Esőcsepp)

... csak Aida lenne, a magányos ismeretlen, a megtört lelkű és álmú nő.


(3. Esőcsepp)

– Így gondoltad?
– Erősebbet érdemelt volna, de Nolo úgyis megteszi helyetted. Te pedig ne bámulj, keresd meg Aidát, egy fél órája mehetett el sétálni, de jobb, ha nem én keresem meg és ez különben sem volt jó ötlet, az ő állapotában. [...] Ha még jobban összetöröd, esküszöm, hogy egy életre tönkreteszlek, ezt tartsd észben. És Fernando! Most az egyszer gondolj rá is, ne csak magadra.


(3. Esőcsepp)

A feleségét már rég elveszítette, ahogyan önmagát és a becsületét is, olyan dolgokat csinált, amiket sosem tehet majd jóvá, amiknek nyomát mindig magán fogja viselni, mint egy keresztet.


(4. Esőcsepp)

Tartozott annyival a feleségének, hogy visszaadja az életét, a szabadságát, hogy ismét Aida Martínez legyen és ne az ő boldogtalan felesége.


(5. Esőcsepp)

... amint a végére ért ezen gondolat menetének, sietve lépett be a lakásba, majd becsapva az ajtót, a sporttáskáját a padlóra ejtette és a nappalit vette célba. Rajta kívül csak egy valakinek volt kulcsa… Aidának.
– Kicsim? – Minden fáradtságát elfelejtette, reménykedve lépett a tágas helyiségbe, de rögtön meg is torpant, mikor a kanapén a várt barna haj zuhatag helyett a szeretője szőke tincseit pillantotta meg, arcán a szokásos csábító mosollyal. Egy másodperc alatt elillant minden lelkesedése, amit az a gondolat generált, hogy a neje fogja várni. Bolond volt, hiszen mégis mi venné rá Aidát, hogy visszamenjen hozzá?


(5. Esőcsepp) 

Hét szó volt csupán, benne mégis megváltoztatott valamit, ami miatt a pár perccel korábbi véleménye semmisé vált, ami miatt nem tudta gyűlölni Nandót, ami miatt végre megtalálhatja a lelki békéjét és lezárhatja ezt a fejezetet végleg.


A pillanat, amikor megszerettem az esős délutánokat. 

(Epilógus - Egy vihar romjai)

Hatalmas köszönet a csodás munkáért
Liának!

00. Első lépés

2017. november 20., hétfő
Számtalanszor tartottam már ennél az első lépésnél, megszámolni sem tudni, ahogyan azt se tudnám megmondani, hogy most mitől lesz ez más. Sőt, garantálni se tudom, hogy más lesz, csak azzal vagyok tisztában, hogy most erre van szükségem, egy tiszta lapra, amire képes leszek írni. Ahogyan azt se, hogy ennyi elsővel a hátam mögött most sikerülne valami jót, valami érdekeset, valami tökéleteset összehozni. Talán ideje lenne megtanulnom, hogy bármennyire töröm is magam, a saját magam állította elvárások miatt, csak a közelében járhatok a tökéletesnek, de elérni valószínűleg sose fogom.

Hónapokra sikerült minden nyom nélkül eltűnnöm és hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem volt időm az írásra. A nyaram igazán kellemesen telt, a nagy részét mondhatjuk, hogy nyaralással töltöttem. Szóval az elfoglalt voltam kártyát nem fogom kijátszani, egyszerűen csak semmi motivációt nem éreztem magamban, hogy írjak, hogy egyáltalán bármit is írjak. Nem haladtam semmivel és ugyan nem érzem emiatt felhőtlenül magam, azonban azt se tudom mondani, hogy elsüllyedtem valahová jó mélyre, mert ez hazugság lenne. Talán pár percre megfeledkeztem mindenről, viszont az idő javában ott voltak a gondolataimban, piszkáltak a történtek, fejben előre is haladtam velük. Ennek ellenére a füzeteim madár látta státuszba kerültek, utaztak velem minden hová, még a táskából is előkerültek, de csak levegőzni.

Ez az egész jelenség még jelen pillanatban is fennáll nálam, azonban amikor Spotify-on meghallottam ezt a dalt, főleg a refrénjét, megállt és elkezdtem újra gondolkodni. Viccesen hangozhat, mert persze előtte is megtettem, viszont jó ideje most először gondolkoztam úgy, ahogyan anno, úgy mint Catalina, aki a nevét adja a megírt történetekhez. Felvetődött a gondolataimban, hogy hol van az én otthonom, az én kis kuckóm, mert az tagadhatatlan, hogy elfelejtettem, hogy merre is kell mennem, hogy hol fogom megtalálni. Megfeledkeztem, hogy egyébként mennyire szükségem lenne rá, hogy kell az az érzés, hogy leülve valami mással is megtornáztassam az agyam, ne csak a beadandókkal és ne csak ezekből legyen valamilyen végeredmény.

Tudom, hogy ugyanazt a kijárt utat már nem fogom megtalálni, hogy az új kiépítésénél valószínűleg senki sem fog követni, mert hát miért is reménykedhetnék abban, hogy bárkit is foglalkoztatni fog az újrakezdésem, mikor a Blogspot-on is meghalt az élet? Talán nem is baj, hogy egyedül vagyok, mert így minden olyan lesz, amilyennek megtervezem, nem fog senkinek a véleménye sem befolyásolni, valójában is a magam ura lehetek. Az egyik vágyam jelenleg, hogy bárminemű befolyásolás nélkül, - ami egyébként tudom, hogy sose volt szándékos - alakítsam ki és rendezzem be az én kis kuckómat, hogy újra örömmel töltsem fel a könyvespolcokat az elnyűtt füzeteim tartalmával. Mert egy valami aztán tényleg nem változott, még pedig az, hogy pillanatok alatt megálmodok egy alap szálat, amiből pár perc múlva már fonál van, még később pedig már a gombolyag is elkészül. A kötéssel van a gond és azzal, hogy eddig nagyon kevés alkalommal derült ki, hogy sál vagy pulóver lett-e végül belőle.

Sikerült nagyon eltérnem az egész bejegyzés lényegétől, ami valójában csak arról szólt, hogy itt vagyok újra, még itt vagyok és nem adtam fel. Nem tudom, hogy mikor lesz olvasni való, hogy mi fog történni a történetekkel, még nem tartok azon a lépcsőfokon, hogy ezek is szóba kerüljenek. Kis lépésekben akarok haladni, hogy újra felfedezzem az én kis világomat és először is létre kell hoznom a kuckómat, ahol leülhetek, ami ösztönözni fog az írásra, ahol önmagam lehetek és elfeledkezhetem a külvilágról. Ahol a gondolataim otthonra lelnek.