11. Őszi zivatar - 1. Esőcsepp

2018. augusztus 17., péntek
Amikor ezt a bejegyzést olvassátok én épp valahol Szerbia és Macedónia között járok, úton Görögország felé. Két hétig leszek ott nyaralni, ami remélhetőleg segít a feltöltődésben, mert ugyan nem vagyok lemerülve, de jót fog tenni az új környezet és inspirálódni is szeretnék. Ha pedig az időm engedi, akkor szeretnék az írással is haladni, viszont természetesen nem ez lesz a fő célom, inkább a kikapcsolódás.

Nos, a Prológus gépelése közben még mindig szentül hittem abban, hogy lehet, hogy ott voltak kis újítások, de ez a továbbiakban már nem lesz így. Ugyan az 1. Esőcseppben sincsenek olyan jelenetek, amelyek korábban ne lettek volna benne, azonban most is sikerült egy laza ezrest rádobni az előző verzió szó számára. Ráadásul annak ellenére, hogy ténylegesen friss részletek nem kerültek bele, az előző fejezet ösvényén haladtam, sikerült Fernando szemszögét más mederbe terelni, azt hiszem. A kissé naiv, legfőképp elképzelhetetlen pálfordulásán tompítottam, amit személy szerint többszöri átolvasás után is igényeltem, még annak ellenére, hogy anno írás közben még nem ezt gondoltam. Tudom, tudom… nem erről volt szó, viszont most nem az ő karaktere irányít, mint korábban, én vagyok a főnök. Vagy legalábbis jelenleg így érzem.

Szeretném azt írni, hogy a továbbiakban már nem lesz ilyen változás, hogy nem fogom értelmében átfogalmazni a részeket, mert valószínűleg nem tudom majd betartani ezt. Szeretem ezt a történetet, még annak ellenére is, hogy most szépen felforgatom a sorait, viszont úgy érzem, hogy kellenek ezek a változások bele, még úgyis, hogy én magam írtam le korábban azt, hogy ezen nem változtatnék semmit sem. Remélem, ezekkel együtt is tetszeni fog nektek az 1. fejezet és majd a későbbiek is. Kellemes olvasást kívánok az Őszi zivatar következő részéhez, amely az Eltűnt varázs címet kapta. Azoknak, akik pedig még csak ezután mennek nyaralni, kellemes pihenést!

Aycee Jordan - Too good at goodbyes

Őszi zivatar -1. Esőcsepp

Eltűnt varázs
(Első megjelenés: 2015. október 3.)


Aida Martínez

Mezítláb lépett ki a tetőtéri lakás hatalmas teraszának hűvös járólapjára, de nem is törődve a kellemetlen érzéssel, lassan sétált a kint elhelyezett kerti kanapéhoz. Korán volt még, a nap első sugarai csak most kezdtek el megjelenni a távoli, több tíz méternyi magas épületek mögött, azonban ő már órák óta ébren volt, mióta a férje befeküdt mellé az ágyba, aki azóta is az igazak álmát aludta zavartalanul. Leülve a puha párnák egyikére, maga alá húzta a lábát, majd lassan kortyolt gőzölgő zöld teájából és próbálta kiüríteni a fejét, mely a múlt emlékeivel volt megtelve. Pontosan kilenc évvel ezelőtt, egy esős, őszi hétfői délutánon találkoztak először, amelynek minden egyes pillanatára úgy emlékezet, úgy az eszébe vésődött, mintha csak az előző nap történt volna meg. A szülei ingatlanközvetítői cégénél dolgozott az egyetem mellett és azon a szeptemberi napon őt kérték meg, hogy menjen el helyettük a találkozóra és mutassa meg a kiválogatott lakásokat a vele egykorú fiatalembernek. Nem tudta, hogy kivel fog találkozni, az édesanyja csak az utolsó pillanatban szólt neki, így egyedül arra volt ideje rákérdezni, hogy hol van a megbeszélt hely. Emiatt is lepődött meg annyira, amikor a szakadó esőben, a ház kapuja felé rohanva, a város egyik foci csapatának játékosával nézett szembe. Igazán kellemetlenül érezte magát az átnedvesedett ruháiban, a csapzott haja, de legfőképp a felkészületlensége miatt, amit az esti vacsora közben szóvá is tett a szüleinek.
Ahogyan várta, elsőre nem is sikerült olyan ingatlant mutatnia a csatárnak, ami el is nyerte volna a tetszését, pedig azért akadtak olyan pillanatok, amikor azt látta az arcán, a szemében, hogy meglehet a befutó, végül mégis kudarccal a vállán indult vissza az irodába, hogy elrakja a megtekintett lakások kulcsait. Ugyan kellemesen elbeszélgettek közben, azonban a teljesítménye miatt egyáltalán nem számított arra, hogy jelentkezni fog majd náluk a mosolygós, kölyökképű srác, két nappal később mégis csörgött a telefon és külön őt kérte arra, hogy mutasson neki újabb lakásokat, olyanokat, amikbe ő is szívesen beleköltözne. A következő hétre fixálták le az újabb találkozót, így több napja volt arra, hogy felkészüljön, hogy többször is átnyálazza a széles kínálatukat és leszűkítse öt-hat olyan lakóházra a listáját, amely között remélte, hogy meg fogja találni az új otthonát. A személyes kedvencét hagyta a legvégére, amiről legbelül magabiztosan gondolta, hogy ha addig egyik se tetszett volna Fernandónak, erre aztán majd nem tud nemet mondani. A lépcsőn tartottak felfelé, amikor váratlanul elhívta egy kávéra, ha végeztek, ami miatt meglepettségében megtorpant és kérdőn nézett a mellette lévőre. Szimpatikusnak találta, egy vonzó, helyes pasinak, de neki volt barátja, ráadásul a munkát nem akarta a magánéletébe keverni, mindezt pedig már épp közölni is akarta vele, mikor a támadó megelőzte és az invitálás okának a véleménye kikérését jelölte meg. Erősen kételkedett akkor a magyarázatban, mégis végül valami megfoghatatlan dolog miatt rábólintott a meghívásra, nem is gondolva bele abba, hogy ennek a későbbiekben még mennyi következménye lehet. Ez volt a kapcsolatuk kezdőpontja, mert ugyan közel egy évig csak barátok voltak, viszont amikor szakított Marcóval, minden megváltozott köztük visszafordíthatatlanul, végérvényesen. Tisztában volt azzal szinte a kezdetektől fogva, hogy működik a kémia kettejük között, a barátságukat viszont nem akarta kockára tenni, amivel persze a másik fél nem igazán törődött. Fernando tette meg az első lépést, amikor a németországi Világbajnokságra való indulás előtt átment hozzá a lakására elbúcsúzni, ami neki egy gyengéd csókot jelentett. Fogalma sem volt hogyan reagáljon, hiszen megmozgatott benne valamit, ezt tagadni sem akarta, de barátok voltak és valahol félt is attól, hogy több legyen közöttük. Végül mondania sem kellett semmit se, a férfi megtette helyette és olyan könnyedén ejtette ki a szavakat, hogy ő már nem akar és nem tud továbbra is csak a barátja maradni, hogy a nem létező tiltakozását vagy beleegyezését is belé fojtotta. Ezzel hagyta magára, nem adott neki ultimátumot, nem várta, hogy bármit reagáljon, csak elment és hagyott neki időt, míg a lelke mélyén már ekkor is tudta, hogy ő se szeretné, ha minden úgy maradna, ahogy volt. Még nem akarta kimondani, hogy a folytonos udvarlás, bókolás, flörtölés célba ért, hogy bármennyire is ellenkezett az ellen, hogy szikrázik köztük a levegő, megtörte az ellenállását a játékos. Ennek ellenére szükségesnek érezte azokat a külön töltött napokat akkor, át kellett magát rágnia minden lehetséges akadályon, hogy mi minden fog azzal járni, ha a barátnője lesz.
Kicsivel több, mint nyolc év telt el az első csókjuk óta, rengeteg mindenen mentek keresztül, megéltek jó és rossz pillanatokat is, azonban most először érezte úgy, hogy zátonyra futottak, olyanra, amelyről talán sose fognak majd elmozdulni, együtt semmiképp. Hitegetheti magát még egy ideig, viszont a végtelenségig nem teheti meg, amivel idáig is tisztában volt, egyedül a szíve nem, amely előszeretettel feledkezett meg a korábbi fájdalmakról és élte át ismételten azt, hogy a férje kisétál az otthonuk ajtaján és a szeretőjéhez tart, míg ő magányosan marad a négy fal között. Mindennél és mindenkinél jobban szerette volna visszakapni azt a Nandót, aki mosolyogva, lustán pillantott végig az ázott külsején, aki végül nem titkolva azért is döntött az utolsó lakás mellett, mert ő a szomszédos épületben lakott és személy szerint neki az volt a kedvence. Szüksége lett volna arra a csintalan srácra, aki abban az egy évben minden lehetséges pillanatot megragadott arra, hogy vele legyen, hogy levegye a lábáról, aki rávette arra, hogy kijárjon a mérkőzéseire, hiába hagyta hidegen egyébként a labdarúgás, akinek akkor az volt a legfontosabb célja, hogy boldoggá tegye őt. Azonban ez a Fernando már a múlté volt, már nem flörtölt vele, már nem számított, hogy ott ül-e a lelátón, ahogyan a céljai között sem szerepelt az, hogy boldognak lássa őt. Talán már nem is számított neki semmit sem…
Ajkához emelve a bögrét, lassan kortyolt a forró teából, miközben igyekezett leküzdeni a torkában keletkező gombócot és a tekintetét elfutó könnyeket, amiben már olyan nagy rutinja volt. Egy bolond, szánalmas nő volt, nem több, aki minden jel ellenére hinni akart egy nem létező, nevetséges tündérmesében, aki bízik abban, hogy holmi varázslattal még mindent helyre lehet hozni. Talán, ha nem kapnak egy újabb pofont a Sorstól, minden másképp alakult volna és most odabent feküdne a férje karjában, fáradtan az átszeretkezett éjszaka után és boldogan várná az ébredést, hogy áthozva magukhoz a bébijüket, nézze, ahogyan lelkesen kezdi el felkelteni az édesapját. Fogalma sem volt, hogy mivel érdemelte ki a fájdalmas életet, a tragédiákat, melyek nemcsak a házasságát tették tönkre, hanem őt magát is, egy újabbat pedig már egészen biztosan nem bírna ki, tulajdonképpen azt se tudta, hogyan húzta ki eddig és miért nem roppant végleg össze. A következő csapás viszont már hónapok óta a feje felett lógott, hiszen nagyon jól tudta, hogy hazugságokkal áltatja Fernando és mindegyik csak arra volt hívatott, hogy a szeretőjéhez tudjon rohanni. Ennek ellenére szíve még mindig küzdött a lassan kész tényé váló gondolat ellen, reménykedett abban, hogy az egész nem több egy rémálomnál, és ha végre felébred, ott lesz mellette az ő Nandója.
– Meg fogsz fázni. – Rántotta ki hirtelen a gondolataiból a rekedt hang, aminek köszönhetően jobbra fordította a fejét. Csendesen nézte az ajtóban álló félmeztelen férfit, aki külsőleg nem változott túl sokat az eltelt évek alatt. Ugyan már átlépte annak a bizonyos harmadik x-nek a küszöbét, a vonásai férfiasabbak voltak, az öltözködése és a frizurája is a legújabb divatot követte, de számára még mindig az a kölyökképű focista volt, akiért mindig is megőrültek a nők, aki korábban bármit megtett volna a kedvéért. – Hűvös van idekint édesem. – Indult meg felé, míg ő nem tudta megállni, hogy ne pillantson végig az izmos mellkason, az enyhén látszódó kockákon a hasán. Az elmúlt közel nyolc hónapban jóval többet edzett, mint amire egyébként szüksége lett volna, ez volt az elsődleges menekülési útja, csak később jött az a másik nő, aki ennek kiélvezte minden előnyét.
– Pedig nincs hideg. – Szakította el a tekintetét az őt még mindig vonzó férfiról, aki valószínűleg már se testileg, se lelkileg nem volt az övé. Meglepte, hogy most felébredt, az pedig még jobban, hogy utána is ment, hiszen ez korábban sose fordult elő, aludt az ébresztője jelzéséig, majd csak akkor bukkant fel, amikor közölte vele, hogy indul az edzésére. A szabadnapjait sem töltötték együtt, ő otthon maradt és magányosan üldögélt a tervrajzai felett a könnyeivel, míg a férje minden bizonnyal a szeretőjével kamatyolt valahol.
– Gyere. – Nyújtotta felé a kezét, amibe csak másodpercekkel később csúsztatta a sajátját. Nem értette, hogy mit akarhat a férje tőle, mivel jól látta a tekintetében, hogy neki fogalma sincs arról, hogy milyen nap van, hogy annyi évvel ezelőtt pont aznap volt az az esős nap, amikor megismerkedtek. Mindezt azonban már csak ő tartotta számon, neki jelentett valamit, neki volt fontos.
Könnyedén segítette fel a kanapéról a férfi, majd szavak nélkül indult vissza a háló irányába, maga után húzva őt is. Nem tudta mire vélni a viselkedését, hónapok óta nem érezte azt, hogy törődne vele, most mégis ennek a halvány jelét vélte felfedezni a mozdulataiban, a szavaiban, ami teljes mértékben összezavarta. Jó ideje nem voltak már többek egymás számára, mint két ember közös múlttal, akik egykor szerelmesek voltak, arról pedig legbelül már lemondott, hogy ezen képes lenne bármi is változtatni, mivel nem beszélgettek egymással, minden intimitás eltűnt az életükből és kénytelen volt egyedül szembenézni a problémáival, az egyre súlyosbodó depressziójával. Most mégis, mintha némi aggodalmat vélt volna felfedezni a sötét barna íriszben, mintha valóban törődne vele és érdekelné is, hogy mi van vele, nemcsak megtűri maga mellett megszokásból. El se tudta képzelni, hogy mi változhatott meg… aztán beléhasított a felismerés, hogy talán összekaptak azzal a nővel, így mivel ő éppen kéznél volt, megfelel a számára. Gyorsan hessegette el magától a gondolatot, mert bármennyit is ártott neki Fernando, még ezek után is hitt abban, hogy nem lett ilyen számító alak. Ugyanakkor tisztában volt azzal is, hogy történnie kellett valaminek, érezte a szoros fogásból, a mozdulataiból, abból, hogy ma nem fog egyedül kint ücsörögni a teraszon órákon keresztül. Minden más volt, mintha valami fontos történt volna a lakáson kívül, amíg ő elmerült a fájdalmában és a bánatában, valami, amiről nem tudott, pedig volt némi köze hozzá.
Némán követte a csatár minden egyes mozdulatát, rezdülését, amivel kivette a tenyeréből a bögrét, majd egy rövid csókot követően, az ágyba parancsolja, míg ő kisétált a szobából. Rezignáltan, fennakadás nélkül tett eleget a kérésének, végig azon töprengve, hogy mi változhatott meg, mi miatt juthatott az eszébe a férfinek, hogy ott van mellette, hogy még együtt élnek. A legjobban mégis az érdekelte, hogy vajon ez csak némi fellángolás volt-e, hogy tovább fog ez tartani pár röpke pillanatnál és végre kap arra esélyt, hogy visszakaphassa a férjét, a közös életüket, hogy végre ismét kettesben lesznek és többé nem kell valaki mással osztoznia rajta.
– Még majdnem három óra van addig, amíg fel kell kelnem és nem akarok nélküled itt feküdni. – Sétált vissza a hálóba Fernando, majd másodpercek múlva már mellette pihent, vele szemben és gyengéden vonta magához közelebb. Valódinak érezte a köré fonódó izmos karok szorítását, nem úgy, mint akár egy nappal korábban, amikor egy hasonló mozdulat csak a látszatnak szólt, ami nem volt más, mint a jól felépített hazugság egy újabb része, jelenete. Az elmúlt pár perc apró reményt jelentett a számára, a lelkének pedig azt, hogy adjon még egy utolsó esélyt kettőjüknek, a kapcsolatuknak, míg az esze valósággal tombolt az újabb butaság ellen, hiszen a végén úgyis csak neki fog fájni, bármi történjék is.
– Hiányzol Fernando! – Simította tenyerét a szeplős arcra, miközben úgy érezte és látta, hogy az a srác fekszik most vele egy ágyban, aki küzdött érte, akibe ő még mindig szerelmes volt. A mély barna tekintetbe nézve, az a régi Fernando pillantott vissza rá, aki után nem is olyan rég még vágyakozott, akire nagyon nagy szüksége volt. Ott volt vele, mosolyogva nézett rá, magához ölelte úgy igazán, hogy a testük összesimuljon, míg neki semmi sem jutott az eszébe, csak elfutották a könnyek a tekintetét, a korai idő ellenére se tudva már, hogy hányszor. – Hiányoztál Nando…

Fernando Torres

Sam Smith - I'm not the only one
Feltéve a napszemüvegét, kiszállt a kocsiból, majd az automatához sétálva, bedobott pár érmét és a parkoló jeggyel a kezében indult vissza. Az órájára pillantva, nagyon remélte, hogy még nem késett el és nem lett vége a fotózásnak, amiről ugyan szinte semmit sem tudott, de kíváncsi volt rá és látni akarta munka közben Aidát. Becsukva az ajtót, benyomta a riasztót, aztán elindult a kapott cím irányába, azonban másodpercek múlva kénytelen volt megállni, hogy közös fotókat csináljon pár szurkolóval és aláírásokat adjon nekik. Szerette volna, ha most nem ismerik fel, ha minden gond és fennakadás nélkül eljut a fotózás helyszínére, valahol viszont tudta azt is, hogy erre igen kicsi esélye van, hogy ilyenről már rég nem lenne szabad álmodoznia. Udvariasan válaszolgatott a hozzá intézett kérdésekre, ahogyan arra a szülei nevelték, végül csak megjegyezte, hogy már várnak rá és fellélegezve vette tudomásul, hogy szinte azonnal az útjára engedték, aminek kifejezetten örült. Látni akarta a feleségét, egész nap ő járt a fejében, az ágyukban elsuttogott szavai, a könnyes tekintete, melyek csak tovább erősítették azon megérzését, hogy a nő mindvégig tudott az ő kis titkáról, hogy szeretőt tart mellette. Próbálta kiűzni ezt a fejéből, félt szembenézni a lehetőséggel, hogy tényleg ez lehet az igazság, hogy mindvégig tudott Melissa létezéséről és arról, hogy nem hűséges hozzá. Azzal eddig is tisztában volt, hogy már rengeteget ártott a barna hajúnak, viszont ha tudta az igazat, ha egyetlen hazugságát sem hitte el az elmúlt hónapokban, akkor nemcsak a szerelmüket ölte meg, hanem Aidát is.
Nem tudta volna megmondani, hogy mi miatt ébredt fel hajnalban, de ahogy erre gondolt, egész testét elöntötte a hiányérzet, mely akkor cselekvésre ösztönözte, így kikelt az ágyból és a felesége keresésére indult, miközben egy része már akkor elkezdett azért fohászkodni, hogy ne legyen túl késő, amit akkor még nem is értett. Rossz érzés kerítette hatalmába, mikor félálomban felfogta, hogy egyedül fekszik a franciaágyban és ott érezte először igazán, hogy nagy a baj, hogy valójában hatalmas hibát követett el hónapok óta azzal, hogy korábban egyszer se kelt fel és ment a neje után, hogy aztán visszavigye magával az ágyukba. Fogalma sem volt, hogy most mi okozta a különbséget, de szinte fizikai fájdalmat érzett, amit a tétlensége csak tovább növelt volna, így megtörte a bevett szokását és követte a teraszra. Hosszú másodpercekig csak nézte Aidát, aki a történtek és tettei ellenére még mindig sokat jelentett a számára és képtelen volt arra, hogy nélküle képzelje el az életét, a minden napjait, de ebbe még belegondolni se akart, a hangsúly pedig pont ezen volt. Sose tudott úgy elmenni az angol nőhöz, hogy előtte ne ugrott volna haza, vagy ha végzett vele, akkor ne otthon tért volna nyugovóra. Egy utolsó rohadéknak érezte magát minden áldott nap, viszont lemondani sem tudott arról a biztonságról, nyugalomról, amit a felesége jelentett és adott a számára.
– Üdv Fernando! Még pont időben ért ide, az utolsó darabnál tartunk. Természetesen, ahogy kérte, a felesége nem tud arról, hogy itt van – beszélt széles mosollyal az arcán az ajtóban álló szemüveges srác, aki hasonló lelkesedéssel rázta meg a kezét, míg ő csak biccentett egyet. Mindössze annyit tudott, hogy ma van a fotózás, korábban az eszébe sem jutott, hogy kérdezősködjön róla, reggel pedig már késében volt, így esélye sem nyílt arra, hogy több információhoz jusson. Azon sem lepődött meg, hogy a neje sem osztott meg vele többet, már rég nem tudhatta a magáénak a bizalmát, viszont még ezek ellenére sem hagyta el, ami előtt teljesen értetlenül állt. Ha őszinte akart lenni magával, semmi oka nem volt arra a kék szeműnek, hogy vele maradjon, ő fordított helyzetben nem lett volna ilyen kitartó, és ami azt illeti egyébként sem volt az, amit jól tükröztek a tettei is. – Esetleg készíthetnék egy közös képet?
– Persze. – Egy percre sem szakadt ki a gondolataiból, miközben már a lift előtt álltak. Elmosolyodott ugyan a telefon kamerájába, de lelkiekben az évekkel fiatalabb önmagánál járt, aki rajongott a belsőépítésznek tanuló Aidáért, aki mindent elkövetett azért, hogy meghódítsa és az övé legyen.
Még tisztán emlékezett arra a percre, amikor meglátta az esőben felé rohanó alakot, az érzésre, amely átjárta akkor, vagy akkor, amikor szembetalálta magát az átható kék tekintettel, amelyben meglepettség ült. Attól a naptól kezdve nem is tudott másra gondolni, egyedül csak arra, hogy reggelente szeretne úgy ébredni, hogy ez a lány fekszik mellette, hogy az ő szemét látja meg elsőnek és az övé az utolsó, mielőtt még elaludna. Nem törődött azzal, hogy volt valakije, hogy a felbukkanásáig minden rendben volt köztük, egy leküzdendő akadálynak vette a pasast, amit le tud győzni. Ugyan egy egész évébe telt, mire átküzdötte magát, de minden nehézségéről, bosszúságáról megfeledkezett, mikor a Világbajnokságról hazaérve Aida fogadta a lakásán egy lágy csókkal, ami akkor a világ legboldogabb férfijává tette. Szerencsésnek érezte magát és eszébe sem jutott az, hogy bármi elromolhatna a jövőben, aztán mégis bekövetkezett, egyik tragédia követte a másikat és valami megtört közöttük, aztán már csak azon kapta magát, hogy messzire kalandozott a feleségétől, egészen egy másik nő karjáig.
Cseppet sem volt büszke a tetteire, tudta, hogy Melissa a közelébe se ér Aidának, ennek ellenére esténként sose őt választotta, magára hagyta a lakásukban minden alkalommal. Könnyebb volt elmenekülnie, mint szembenézni a problémáikkal, segíteni annak a nőnek, aki egykor az egész világot jelentette a számára, aki még most is fontos volt neki, mégis minden lehetséges alkalommal cserbenhagyta. Undorítóan viselkedett, ezt mindig is tudta, valami viszont megváltozott az előző naphoz képest, és ahogy az ajtóból nézte a teáját lassan kortyoló nőt, nem is akarta, hogy ez ugyanígy folytatódjon, hogy egy újabb nappal legyen hosszabb a bűneinek listája. Tisztában volt azzal, hogy nem teheti meg nem történté az elmúlt hónapokat, hogy nem törölheti ki mindkettőjük memóriájából, de végett akart vetni a ballépései sorozatának. Ötlete sem volt, hogy egyébként mit kellene tennie, hogy mi lenne a jó cselekedett a részéről, teljes mértékben tanácstalan volt. Talán ideje lenne, ha bevallaná az igazat, ami biztos fájni fog mindkettőjüknek, azonban ez talán elegendő lesz a kezdő lépésnek és utána elkezdhet azon dolgozni, hogy meg tudjon bocsájtani neki, mert egyre erősebben érezte azt, hogy nem akarja elveszíteni az ő Aidáját, bármilyen őrültség is volt ezt kívánni a saját részéről.
Nem is foglalkozva a rá irányuló figyelemmel, követte a fekete hajú olaszt, aki mindvégig beszélt hozzá, mégsem lett volna képes akár egyetlen szavát is megismételni. Nem volt jelen fejben, ami persze edzésen szinte mindenkinek feltűnt, amelynek okát még az edzőjével sem osztotta meg. Eddig is pocsék volt a lelkiismerete, ami ritka alkalmakkor feléledt, azonban amikor reggel a kék szempárba nézve szomorúságot és az igazság súlyát látta visszaköszönni, elemi erővel sepert rajta végig a bűntudat, a szégyen és az öngyűlölet. Hibázott és nem állt meg az elsőnél, tovább halmozta ezeket, nem is gondolva a következményekre, amelyek mindent tönkretehetnek körülötte, amelyek felégethetik kettőjük között az összes hidat és csak reménykedni tudott abban, hogy valahol akad még egy olyan, amin valahogy átjuthat a feleségéhez.
Meghallva az egyre hangosodó dallamokat, nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el, mivel azon kevés alkalmakkor, amikor otthon töltötte a szabadidejét, a kék szemű mindvégig ezt dudorászva, ami akkor ellazította és megnyugtatta. Aztán, ahogy elkezdett a szövegre figyelni, megfagytak a vonásai és levegőt is elfelejtett venni, míg csak az az egyetlen szó ismétlődött az elméjében, hogy tudja. Ugyan csak egy zene volt, mégis bármilyen tétben fogadni mert volna arra, hogy Aida tisztában van azzal, hogy nem ő az egyetlen, ahogyan annak lennie kellene normális esetben. Hirtelenjében egyetlen olyan helyzetet sem tudott felidézni, amikor akár csak egy kicsit is kételkedett volna az hazugságában, amikor kérdőre vonta volna azért, hogy miért nem tölti vele a szabadidejét, csak némán tűrt, még veszekedni se veszekedett vele, tulajdonképpen egyetlen rossz szava sem volt hozzá vagy róla. Ez talán megtévesztő lehetett a számára, de most már tisztán látta, hogy ez mindössze a felszín volt, amit látni akart és amit látnia kellett. Nem tudott volna felsorolni egyetlen jelet sem, aminek árulkodónak kellett volna lennie, amiből tudhatta volna, hogy közeleg a lebukása, egyszerűen semmit sem vett észre… igazság szerint nem is figyelt a nőre, csak a saját szükségleteire, másra nem.
Leforrázva sétált be a tágas helyiségbe, ami talán valamikor egy raktár épület lehetett, ahol aztán rögtön érte is a következő hideg zuhany, hiszen a szürke háttér előtt álló nején ugyan volt egy fekete selyem ing, de kigombolva. Döbbenten, megkövülve nézte, ahogyan felvesz egy újabb pózt, ami ugyan nem volt se túl kihívó, se közönséges, rá mégis olyan hatást gyakorolt, mint soha semmi és senki más. Talán az első találkozásukat tudta volna ehhez hasonlítani, azonban valami miatt teljesen más volt így is a mostani helyzete. Lassan futtatta végig tekintetét a törékeny testen, a kerekded idomokon, a finom vonásokon, miközben továbbra is képtelen volt a gondolkodásra. Egy vonzó nő állt előtte, aki az ő felesége volt és akiről magabiztosan hitte eddig, hogy rég elhidegült tőle, hogy már nem vonzódik hozzá, hogy nem gyakorol rá semmilyen hatást és természetesen semmit sem tud az ő kis titkairól. Ennél nem is tévedhetett volna nagyobbat, míg kezdte felfogni, hogy mit, kit veszített el. Valaki olyat, aki után mindenki más csak vágyakozik, ő mégis bolond mód magára hagyta, mintha lenne rá esély, hogy pótolni tudja őt akárkivel.
A lába önállósodott, oda sem figyelve közelebb sétált, végig a barna hajún tartva a szemét. Ha korábban csak említést tett volna arról, hogy ilyen jellegű fotózása lesz, minden idegszálával tiltakozott volna ellene, még úgyis, hogy ahhoz már semmi joga nem volt. Az elmúlt hónapok egyetlen napján se viselkedett úgy, ahogyan azt egy férjtől elvárható lett volna, még egy idegen is többet törődött volna a nővel, mint ő, most azonban egyenesen mellbe vágta a sóvárgás iránta, röpke másodpercek alatt eluralkodott felette és rá kellett ébrednie, hogy korábbi gondolataival csak a sötétben tapogatózott. A teste azonnal reagált az elé táruló látványra, cseppet sem hagyta hidegen, bármi is volt erről korábban a fejében, most egyértelmű jeleket kapott arról, hogy mennyire vágyik a feleségére, hogy jobban akarja, mint bármi mást a világon. Most látta a gyönyörű, vonzó nőt, akiért bármelyik férfi megőrülne és bármire képes lenne, nem a neje volt azokban a percekben, aki nem tudta megadni neki a legnagyobb álmát, vágyát, csak Aida, aki nagy valószínűséggel már nem volt az övé. Akármennyire is keserű volt a szájának, kénytelen volt eljátszani azzal a gondolattal, hogy talán már neki is volt valakije, hogy létezett az a személy, aki felfedezte, hogy milyen értékes és nem hagyta magára a problémákkal, ahogyan azt ő megtette. Mocskosul kívánta azt, hogy ne létezzen ez a pasas, mert bármennyire is megérdemelné ezt, tudta, hogy bármire képes lenne azért, hogy eltűnjön az ő Aidája mellől, akármit is csinált mindeközben egy másik nővel.
A szíve megszűnt dobogni abban a percben, amikor összetalálkozott a tekintetük és néhány másodpercig újra ott álltak abban a madridi kapualjban, ahol mindkettőjük élete megváltozott. Rengeteg érzelmet látott a kék íriszben, amelynek egy jó részét fel sem tudta fogni, mindössze a csalódottságot, a magányt és a fájdalmat volt képes felismerni, aminek egyedül ő volt az előidézője, egyedül magát okolhatta mindenért. Mindezek ellenére olyan lágyan mosolyodott el, olyan gyengédek voltak a vonásai, hogy ott helyszín, abban a pillanatban megtört és azt kívánta, hogy nyíljon meg alatta a föld és nyelje el örökre. Nem érdemelte meg, hogy így fogadja a megjelenésekor, azok után, amit vele tett, még ha tulajdonképpen tudnia sem kellett volna róla, közömbösnek kellene lennie. Azt se lenne szabad elviselnie, hogy továbbra is bántsa, fájdalmat okozzon neki, már rég el kellett volna hagynia és ezzel valószínűleg tudat alatt mindketten tisztában voltak. Világ életében arra vágyott, hogy valaki így, ennyire szeresse, hogy találja meg azt a személyt, aki minden értelemben a társa tud lenni, amikor pedig teljesül a kívánsága, megrészegült az érzéstől és el is bízta magát, hogy ez már mindig így lesz, nem számít, hogy mit tesz vagy mond. Olyan egyértelműnek tűnt, hogy Aida mindig mellette lesz, hogy bármekkorát is fog hibázni, ez sose fog megváltozni, csakhogy ő a létező legnagyobbat követte el és lecserélte egy olyan nőre, aki a kisujjáig sem érhetett fel. Mindent elrontott, és ha őszinte akart lenni magához, akkor nem hisz abban, hogy ezt helyre tudja hozni…
– Te hogy kerülsz ide? Pár napja még azt mondtad, hogy beülsz a srácokkal valahová mielőtt mennetek kell a szállodába. – Nem számonkérés volt, pedig azt nagyon is megérdemelte volna, amire ugyan nem tudta, hogy mit válaszolhatna, mert talán tényleg tudott mindenről, arra képtelen volt már, hogy őszintén válaszoljon neki, az igazat, amit egyébként megérdemelt volna. De ez mindössze egy meglepett feleség kérdése volt, aki már semmilyen meglepetésre, kedveskedésre sem számít a férjétől, ez pedig fájt neki. Sokkal jobban örült volna annak, ha más reakciót vált ki a megjelenésével és nem azt, hogy úgy húzza össze az inget, mintha valami rosszat tett volna, mintha egy idegen állna előtte és takargatnia kellene magát. – Nem számítottam rád, főleg nem itt.
– Gondoltam, megleplek… de neked sikerült engem. Nem is említetted, hogy ilyen fotózásod lesz ma – nézett végig a kék szempárba. Napokkal korábban találta ki az újabb hazugságot, hogy azt a pár szabad órát Melissával töltse, hogy ismét eltemetkezzen a testében és megfeledkezzen az összes bajáról arra a pár percre. Valamiért azonban már előző este megváltoztatta a tervét, mert ugyan akkor még eszében sem volt az, hogy akár idejöjjön, viszont a szeretőjéhez sem akart menni, messze akart kerülni a karmaitól. Nem tudta megmondani, hogy mi változott meg, mi lett más, de örült annak, hogy most ott volt Aidával és ugyan rettegett attól, hogy tovább nem tudja elkerülni a színvallást, mégse akart elmenekülni, hiába lett volna ez az okosabb döntés a részéről. – Már végeztél is?
– Ez volt az utolsó szett. Átöltözök, aztán mehetünk is haza. – Egy könnyed puszit kapott az arcára, majd már el is sietett a barna hajú. A tekintetével végig követte, miközben érezte, hogy valami nagyon súlyos rátelepszik a vállára és tisztában volt azzal is, hogy ez csak nehezebb lesz, ahogy telik az idő. Hiába tiltakozott minden porcikája a felismerés ellen, kénytelen lesz elfogadni, hogy nincs tovább, hogy nem játszhatja tovább a vakot, nem takargathatja a hűtlensége tényét. Le fog bukni, vagy végre összeszedi minden bátorságát és férfiként kiáll a felesége elé, hogy bevallja neki minden bűnét.
Amint eltűnt előle a törékeny test, frusztráltan fújta ki a bent tartott levegőjét, míg újra felvetődött benne, hogy egyszerűbb lenne elmenni és megfeledkezni mindenről, főleg a rá váró vallomásról, amit semmiképp se lenne szabad tovább halogatnia. Nem lehet újra gyáva, jól tudta ezt, mégis a zsebében megszólaló telefonja menekülési útvonalat kínált neki, amivel talán jobb lenne, ha élne és nem nézne szembe azzal, hogy tönkretette Aidát, csak Melissa legújabb követelésével, amit pénzzel könnyű szerrel tud orvosolni. Amikor azonban elővette a mobilját és elolvasta a szeretője nevét, gondolkodás nélkül utasította el a hívást, nem is törődve azzal, hogy miért kereshette az angol nő. Nem hitte, hogy a lelkiismerete lépett közbe, hónapok óta különösebb fennakadás nélkül fordított hátat a nejének és semmi olyan nem történt, aminek meg kellett volna szakítania a kialakult menetrendjét, valami mégis más volt. Lenémítva a készüléket, visszacsúsztatta a zsebébe, majd a közelében álló asztalhoz lépett, ahol továbbra is folyt a munka. Csodálkozva nézte a monitoron lévő képet, amiről egy vonzó, magabiztos, szexi nő pillantott vissza rá, aki elviekben még az övé volt, hozzá tartozott. Gyakorlatban pedig muszáj megbarátkozni azzal, hogy valaki már átvette a helyét, mert bármelyik fotót is vizslatta, nem mondta volna meg, hogy romokban hever a házasságuk, csak egy kiegyensúlyozott, élettel teli nőt látott, akiért bármelyik férfi képes lenne bármire – még ő is –, akinek biztos volt valakije.
Továbbra is a képernyőt bámulva, magában megállapította, hogy hiába tölti be a harmincat a következő hónapban Aida, ez nem látszódott rajta. Egy deka felesleg sem volt a testén, valósággal ragyogott, így nem is csodálta, hogy felkérték erre a fotózásra. Meglepte, ahogyan megérezte a féltékenység savas, keserű ízét a szájában, ahogy felfogta, hogy hamarosan rengeteg fazon fogja csorgatni a nyálát a nőért, ahogyan azt épp ő is tette. Elemi erővel rohanta meg, hullámokban az érzés, miközben csak az lebegett a fejében, hogy a jelenlévők már hosszú órák óta bámulták a különböző fehérneműkben és ugyan már semmi joga nem volt ahhoz, hogy így érezzen, mégis készült felrobbanni. Tagadhatatlan volt, hogy mennyi mindent elrontott az utóbbi időkben, még jobban kifordult önmagából, de egyszerűen képtelen volt arra, hogy legyűrje magában az egyre intenzívebb birtoklási vágyat, amely igyekezett ősembert csinálni belőle. Ökölbe szorult a keze, ahogy a feléledő lelkiismerete tovább játszadozott vele és megfeledkezve arról, hogy mi mindent kellene bevallania, egyedül azt látta maga előtt, ahogyan nagy élvezettel veri be annak az alaknak a képét, aki elfoglalta a helyét, aki az ő nejét csókolja, szereti és védelmezi. Aki egy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy egy igazi, értékes nőt tart a karjában, amit ő túl könnyedén hagyott figyelmen kívül.
Nem tudta, hogy mennyi idő telt el, mennyit gondolkodott vagy épp miről folyt a beszélgetés körülötte, csak arra lett egyszeriben figyelmes, hogy a legtöbb pasas pislogás nélkül bámul balra, így önkénytelenül követte ő is a példájukat. Aida közeledett feléjük, míg egyre biztosabb volt abban, hogy a nap hátralévő részében valamikor még térdre fog kényszeredni és könyörögni fog, mint még soha senkinek semmiért. Egyetlen nagyobb változást sem vett rajta észre, mégis magára vonta a figyelmét, ami már jó ideje nem fordult elő, mintha most újra tisztán látna és már tudná, hogy hová, kihez tartozik, kinek kell kivívnia a figyelmét, ki a fontos. Sajnos, azonban fel kellett készülnie arra, hogy mindezzel már rég elkésett, hogy későn ébredt rá arra, hogy hatalmasat hibázott, amikor hónapokkal ezelőtt nem ment be abba a kórházi szobába, amikor magára hagyta az összetört nőt. Csak magának köszönheti, ha valóban létezett az a másik férfi, ami aztán végképp érthető is lenne, ahogy nézte a kívánatos alakot, a lágyan ringó csípőt, a puha ajkakra kiülő vonzó, csábító mosolyt… hogyan volt képes minderről lemondani?
– Mehetünk?

10. Az első - Fülszöveg

2018. július 20., péntek
Kicsit kapcsolódva az előző bejegyzéshez: amikor kitaláltam, hogy egybe olvasztom a blogjaimat Az első picit kilógott a sorból, mert ennél a történetemnél nem tudtam, hogy mi lenne a jó döntés. Sokat gondolkodtam, mert bármennyire is azt vallom még most is, hogy sokkal több előnye van annak, hogy egy fő blogot hozzak létre, itt sikerült nagyon elbizonytalanodnom. Nem titok, hogy ez a regény az én szívem csücske (legalábbis a sok közül a legnagyobb), emiatt is volt nehéz döntést hozni, ráadásul pont az összeköltöztetés ötletének megszületése előtt kapott új kinézetett az oldal, ami szintén Lyra munkáját dicséri. Mindez pedig még tanácstalanabbá tett, végül aztán csak döntésre jutottam, jóval később, mint a többi történettel kapcsolatban.

A költöztetés mellett voksoltam, annyi kikötéssel, hogy majd itt is lesznek olyan design-ok, amelyek illeszkednek az adott történethez, ahogyan most is az Őszi zivatarhoz készült az új külső (itt is köszi Lyra). Pontosabban hamarosan sor fog erre is kerülni, mivel a fejezetek újra megosztása előtt szeretném frissíteni a fülszöveget és a szereplők interjúit is, mivel mindegyikben vannak már olyan utalások, amelyek már nem állják meg a helyüket. Tudom, hogy ezzel csak újabb munkát veszek a nyakamba, azonban szükségesnek érzem, ahogy az elgépelések kijavítását is.

Nos, azt még nem tudom, hogy mikor fogok neki kezdeni a részek átnyálazásának, vagy hogy mikor tudok neki kezdeni az új fejezet megírásának… lehet, hogy megvárom az Őszi zivatar végét, vagy legalábbis a befejezéshez közeli állapotot. Az is meg lehet, hogy csak megvárom a nyaralásomat ezzel és aztán szeptemberben neki is kezdek az átbogarászásnak, majd a feltöltésnek. Tehát ebben az esetben ugye párhuzamosan jönnének a két történet részei. Ezt még ki fogom találni, addig is mindenképp szeretnék hozni legalább egy fejezetet az Esőcseppek első részéből, de ha ügyes leszek, akkor a terveimben jelenleg még kettő szerepel.

Addig is itt is lenne Az első friss és ropogós fülszövege:

Akartalak… mindennél jobban, mindenkinél jobban. Megtalálni, felfedezni, szeretni. Veled lenni, megélni az életet. Akartam. Akartalak. Aztán mást is akartam. Felejteni. Nem szeretni. Elveszíteni az úton, nem gondolni Rád. Soha, soha, soha. Soha nem tudni rólad. De nem lehetett. Nem lehet. Felejteni, nem szeretni, elveszíteni. Csak egyet lehet. Megtalálni. Újra és újra és újra. Szeretni.

Csitáry-Hock Tamás

Olívia izgatottan utazik ki a labdarúgó Világbajnokságot rendező Németországba a nővéréhez, ahol pillanatok alatt magával ragadja a szurkolás féktelen hangulata. Egy átlagos rajongóként érkezik meg Lipcsébe, azonban egy apró balesetnek köszönhetően a zárkózott, visszahúzódó lány élete fenekestül felfordul és örökre megváltozik. Az első perctől kezdve érzi annak a különleges köteléknek a kialakulását a férfival, amely ismeretlen a számára és amitől megijed, ahogy az napról napra egyre erősebbé válik. A kevés embernek megnyíló magyar lány vajon képes lesz megbirkózni az idegen világgal, amibe belecsöppen és ami szöges ellentettje az övének? Vajon a kialakuló buborék összetartja őket, vagy végül engedve a kétkedő gondolatoknak, elmenekül, hiszen ez még jelenleg nem okozna olyan nagy fájdalmat?
Fernando a nemzeti válogatott csapat tagjaként érkezett meg a német városba, de sokkal inkább egy a problémái elől menekülő férfi volt és nem egy tettre kész focista. Egy újabb egyhangúnak ígérkező szurkolói találkozó előtt szemtanúja lesz egy kisebb balesetnek, mely akkor még jelentéktelennek tűnik, viszont ahogy belenéz a kék szempárba, felbolydul az addig jónak vélt élete. Megfeledkezve minden gondjáról, egyedül csak Őt látja, Őt akarja, aki azonban menekül előle és semmi jelét nem mutatja annak, hogy kölcsönös lenne az érdeklődés. Az élete számos nehézséggel és lemondással jár, vajon képes lesz elérni azt, hogy megküzdjön ezekkel a lány, vagy idő előtt el kell engednie mindazt, amit még csak ízlelgetett? Vajon sikerül levedlenie a sztár focista jellemét és képes azzá a hétköznapi férfivá válni, akivé mindig is akart?
Az első találkozás megpecsételte a Sorsukat, csak a másik létezet, minden más és mindenki más érdektelenné vált. Mégis az így képződött buborékon még sok a repedés, amely idővel akár átívelhetetlen szakadékká is gyarapodhat. Vajon elegendő a vonzalmuk ahhoz, hogy ne csak egy újabb románc legyen köztük, ami a lánynak az első lenne?

Mert az első emlékezetes és nyomot hagy bennünk. Mert az első örökre megmarad.

09. Őszi zivatar - Prológus

2018. július 1., vasárnap
Amikor megszületett bennem az elhatározás, hogy egy helyre költöztetem a történeteimet, azt képzeltem, hogy ez egy igen egyszerű és gyors menet lesz, hogy nem lesz semmi bökkenő és hamar végezni fogok. Már egyáltalán nem értem, hogyan hihettem ebben, ismernem kellene magam annyira, hogy tudjam, hogy úgyis túl fogom bonyolítani és a nehezebb utat fogom választani. Természetesen most is ez történt meg, mert hiába terveztem el, hogy a Visszajöttem című novellám után hozni fogom a folytatását, aztán pedig érkezni is fog az Őszi zivatar Prológusa, végül nem valósult meg semmi sem ebből. Mindeközben pedig eltelt két hónap.

Eleinte még azt terveztem, hogy csak kijavítom a gépelési hibákat, ennek neki is kezdtem már hetekkel korábban, aztán pár nap múlva már ott tartottam, hogy talán jobban bele kellene ültetnem a cselekményt a valóságba, hogy még hihetőbb legyen. Most pedig már ott tartok, hogy elkezdtem körmölni az Esőcseppek füzetébe, aminek az első eredménye az, hogy a bevezető rész a duplájára nőtt. Eszem ágában sincs belenyúlni a cselekményszálba, Fernando nem fogja előbb kidobni Melissát és Aidának nem fogok alkotni valakit, aki megérti és mellette áll. Mindössze annyi történt, hogy elvettem a főszereplő pasitól az irányítást, mert az tagadhatatlan, hogy korábban ő irányított engem írás közben. Kerültek bele ugyan kisebb kiegészítő információk, ami miatt valakit talán még jobban fogtok utálni, ami miatt mást pedig még bolondabbnak, de minden más maradt ugyanaz. Talán a duplázást az időközben szerzett személyes tapasztalataim eredményezték…

Lehet, hogy lesznek majd olyanok, akiknek az eredeti kidolgozás fog jobban tetszeni, hogy ők azon a véleményen lesznek, hogy nem kellett volna belepiszkálnom, viszont az igazság az, hogy nekem jót tett az, hogy hozzá mertem nyúlni az Őszi zivatarhoz. Több helyen is írtam, hogy elégedett vagyok vele, amit még most is tartok, mégis most hozzá kell azt is tennem, hogy talán ez a történet fog abban segíteni, hogy visszataláljak az alkotás izgalmához, öröméhez. Végre élveztem az írást, gördülékenyen ment, mintha nem hagytam volna ki olyan sok időt, mintha nem lennék most is egy kisebb írói válságban. Ezért is bízok abban, hogy sikerül megtartanom ezt a lendületet, hiszen azt is kitűztem magam elé, hogy év végéig befejezem az Esőcseppeket, amelybe ugye a folytatás, a Tavaszi zápor is beletartozik. Nagyon szeretném, ha december 31-én mosolyogva jelenthetném ki, hogy le tudtam zárni ezt a történetemet és áttérhetek a következőre.

Remélem, hogy akad majd köztetek olyan, aki ha feltéved a blogra és elolvassa az új Prológust, tetszeni fog neki és adni fog egy esélyt Aida és Fernando történetének?! Előre is köszönöm a bizalmatokat, amivel megtiszteltek. Kellemes olvasást kívánok az Esőcseppek első kötetének, az Őszi zivatar bevezető részéhez.

Őszi zivatar - Prológus

Vihar előtti csend
(Első megjelenés: 2015. szeptember 5.)

Melissa Williams

Óvatosan húzta fel a gondosan kiválasztott combharisnyát, mert ugyan tudta, hogy egy pillantást sem fog vetni rá a férfi és nem is fog finomkodni, amikor leveszi róla a méreg drága fehérneműt, mégis tetszeni akart neki. Tisztában volt azzal, hogy bármit is csinál, azzal elcsábítja, ennek ellenére minden egyes alkalommal órákat fordított a készülődésre, nem akarta, hogy akár egy pillanatra is lankadjon a figyelme, az érdeklődése, a lelkét pedig simogatta a tudat, hogy egy újabb fényes győzelmet fog aratni a feleségével szemben. Félre söpörve nyakából szőke haját, befújta magát a focistától kapott parfümmel, szándékosan többet, hogy az édes, élénk illat, amit ő nem is kedvelt annyira, jól érezhető legyen később is a spanyol bőrén. Minden alkalmat megragadott, amikor éreztethette a másik nővel, hogy veszélyben van a kényelmes helye, hogy vetélytársa akadt, mert ugyan eleinte mindössze egy kalandnak indult a részéről az egész, mostanra már többet akart, mindent, ami csak az övé lehetett. Át akarta venni a barna hajú helyét a csatár oldalán, mindennél jobban vágyott a csillogásra és a figyelemre, ami így kijárt volna neki. A napok múlásával pedig egyre biztosabb volt abban, hogy nem kell már sokat várnia, kibírnia és sikerrel fog járni.
Begöndörített tincsei közé túrva, mosolyogva pillantott végig tükörképén, míg érezte, hogy ismét egy mozgalmas éjszakának néz elébe és remélte, hogy most maradásra tudja bírni a férfit, aki végre nem fog haza igyekezni a feleségéhez, akitől már semmit sem akart az elmondásai alapján. Nem volt szerelmes belé és érezte, hogy ez később se fog megváltozni, mégis gondolkodás nélkül követte a focistát Milánóba miután megkérte néhány hétnyi távollét után. Ugyan minden este meghálálta ezt neki az ágyban és az élete minősége miatt sem kellett panaszkodnia, amit csak megkívánt megkapta, de még ezek után sem tudott rá hatni abban, hogy végre elhagyja a nejét. Értetlenül állt a férfi ragaszkodása előtt, hiszen rengetegszer bizonygatta neki, hogy már rég elhidegültek egymástól, hogy a házasságukon egy csoda sem segítene, hogy hónapok óta csak feküdtek egymás mellett az ágyban, valamiért mégsem adta be a válóperes papírokat. Talán sajnálta és ezért várt még ezzel, azonban ez őt teljesen hidegen hagyta, szeretett volna végre beköltözni a támadó fényűző lakásába, vele mutatkozni a barátai, a csapattársai és a nyilvánosság előtt is, visszahallani, hogy sokkal gyönyörűbb és jobban is illik a férfihez, mint a volt neje, az ő elődje.
Felvéve a mélykék selyem köntösét, aprót bólintva nyugtázta a kinézetét, hogy most se fog neki semmire se nemet mondani a játékos, hogy miközben le se veszi róla a tekintetét, bármit megígértethetne vele, hogy ő is ugyanúgy fog reagálni a teste látványára, mint mindenki más is. Ezért is volt olyan magabiztos abban, hogy mindössze pár együttlétre van szüksége, már csak pár éjszakát kell eltöltenie a kicsiny garzonban, hogy végleg megtörje a spanyol ellenállását, aztán megkönnyebbülve dőlhet hátra a luxus és fényűző kényelembe az új otthonában, az új életében, megnyerve ezzel a végső csatát, a teljes háborút, míg a barna hajú nő megszégyenülve fog távozni a csatár mellől.
– Élvezd még ki az időd Aida! Nemsokára már csak Fernando kidobott rongya leszel…

Aida Martínez

– Kicsim, nem láttad az órámat, amit a héten vettem? Sehol sem találom. – Nem akart megszólalni, nem is akart segíteni az említett tárgy megkeresésében, hiszen tudta jól, hogy valójában hová is készülődik olyan izgatottan a férje, kihez. Csendesen állt a kivilágított városra néző ablak előtt, míg igyekezett tudomást se venni feltörekvő könnyeiről, vagy a gyötrő gondolatokról, melyek szinte minden pillanatban kínozták. Egészen odáig reménykedett abban, hogy most otthon marad vele a férfi, hogy most nem hagyja magára az este egy jó részére, amíg nem jelzett a telefonja az új üzenet érkezéséről és nem látta meg az arcán azt a mosolyt, ami csak az újabb kudarcát hívatott alátámasztani, amit mostanra már gyűlölt.
– A nappaliban hagytad, a kanapé melletti kis asztalon. – Nem érdekelte, hogy hallja-e vagy sem, teljesen hidegen hagyta, hogy hol van az a vacak karóra. Hátra se nézett, mikor átsétált a hálón Fernando, nem akarta újra látni az izgatottságát, amit egy másik nő keltett, amit ő már hetek óta nem tudott elérni. Hitt abban, hogy a kölcsönbe adással és a költözéssel sikerülhet megoldani a problémáikat, hogy eltűnik az életükből a harmadik személy és valahogy visszatalálhatnak egymáshoz, de mindössze pár hétnyi nyugalmat, békét kapott, nem többet. Csak ennyi jutott neki, hogy valamit tegyen a házasságukért, viszont már nem volt az övé a csatár figyelme, amit már hosszú hónapok óta nem is tudhatott a magáénak. Mindez annyira volt elegendő, hogy kicsit fellélegezzen és úgy érezze, hogy ismét kettesben vannak, hogy nincs mindig ott velük az a nő. A létező összes trükkjét bevetette, hogy visszahódítsa a férjét, hogy újra ő legyen számára az első és egyetlen, azonban ezen az estén is kudarcot vallott és talán már épp itt volt az ideje annak, hogy feladja és ezzel együtt a tönkrement házasságukat is. Tisztában volt azzal, hogy árral szemben úszik, hogy Fernando talán már észre se veszi azt, hogy ő még vágyik a közelségére, a figyelmére, az érintésére, csak hagyta, hogy szerelmes szíve tovább küzdjön, hogy tovább vérezzen az ezernyi sebéből és meggondolatlanul elszenvedje a következő ezret is.
– Nem tudom, hogy mikor lesz vége a vacsorának… ne várj meg, feküdj le nyugodtan. – Állt meg mögötte Fernando, majd arcon puszilta és már el is húzódott tőle. Nem mondott többet, nem kérdezte meg, hogy vele tart-e arra az állítólagos vacsorára, csak elment és ismét magával vitte egy picike darabját, amit már soha nem fog visszakapni.
– Én is szeretlek – suttogta maga elé, miközben hallotta, hogy becsapódik a bejárati ajtó a távozó mögött.
Lassan indultak meg a könnyei, melyek másodpercek múlva már úgy záporoztak végig a bőrén, mint az őszi eső, amelyek ennek ellenére sem voltak arra képesek, hogy elmossák a fájdalmát a lelkéből, az egész testéből. Haldoklott odabent, belülről emésztette fel a kialakult helyzet, lassan, ami csak még tovább nyújtotta a szenvedését, aminek köszönhetően a focista talán nem is vett ebből észre semmit sem, hiszen úgy viselkedett vele, mintha semmi sem történt volna, mintha az égvilágon semmi baj se lenne a kapcsolatukkal. A gondtalan viselkedése okozta a legnagyobb sebet a szívén, amitől napról napra egyre kevésbé tudta hibátlanul magára ölteni a boldog feleség álarcát, szinte minden energia tartalékát felemésztette a színjáték, míg egyre erősebben érezte, hogy semmi sem fog változni, hogy semmi sem lesz már a régi. Mégsem tudta azt mondani, hogy elég volt ennyi és feladja, hiába szenvedett annyit, még ezek után is képtelen volt arra, hogy elhagyja a férjét, az ő Nandóját.
Gyűlölnie kellett volna a férfit és nem élni tovább a tagadásban, de minden hibája, tette ellenére is még mindig ugyanolyan szerelmes volt, mint évekkel korábban. Tudatában volt annak, hogy sokan bolondnak fogják tartani, amint kiderül az igazság, hiszen tisztában volt azzal, hogy örökké nem titkolhatja el azt, hogy szeretőt tart a párja, ahogyan azokat a veszteségeket sem, amik összeláncolták őket, amelyeket csak kevesen érthetnek meg. Ráadásul annyi keserves hónap után a háta mögött sem akarta elfogadni, hogy mint nő és feleség elbukott, még úgy se, hogy már ő se tagadhatta azt, hogy megcsalják rendszeresen. Sokkal könnyebb és egyszerűbb volt szemet hunyni és elfordulni a valóságtól, hinni Fernando hazugságinak, hogy ezen az estén a csapattársaival fog vacsorázni és nem a szeretőjével.

Fernando Torres

Kiülve az ágy szélére, sóhajtva kulcsolta össze ujjait a tarkóján, miközben maga elé meredt. Az undor és az önutálat viaskodott egymással a fejében, míg újfent felvillant benne az érzés, hogy valami értékeset dobott el magától pár percnyi megkönnyebbülésért, amivel csak tovább gyarapította az elkövetett hibák listáját. Bármilyen nevetséges is volt, bűntudata volt, így amint megérezte a hátán a puha érintést, úgy pattant fel a matracról, mintha csak égetné a nő keze. Szerette volna azt gondolni, hinni, hogy nincs szüksége Melissára, hogy nélküle is túl tudja élni a napokat, azonban bármikor nézett a feleségére vagy jutottak eszébe a történtek, mindig azon kapta magát, hogy a tenyerében tartja a mobilját és afelől érdeklődik a szőkeségtől, hogy mikor tud jönni hozzá. Nem érzett iránta semmit, nem volt a kapcsolatukban semmi olyan, amit megszerethetne, amit ne gyűlölt volna, mindössze csak kihasználta, ezen pedig esze ágában sem volt változtatni. Tudta, hogy milyen az angol nő, hogy mi lapul a csábító mosoly mögött, hogy ha többre vágyna a szexnél, akkor egészen biztosan nem ennél a nőnél keresné, valójában semmi másért nem állt volna vele szóba. Ha többet keresne, ha érzéseket akarna, akkor olyan iránt érdeklődne, mint a neje, akinek már rég nem volt képes a szemébe nézni és őszintén beszélni hozzá.
Ami egy kapcsolatban elromolhatott, az náluk tönkrement, hűtlen volt és egyik hazugság követte a másikat, már ő maga se tudta, hogy mi igaz abból, amit mond vagy tesz, ha egyáltalán volt még neki olyan szava vagy cselekedete. Mindezek ellenére még mindig tudta, hogy Aida szereti, ami előtt értetlenül állt, mivel nem érdemelte meg és talán pont emiatt se volt arra képes, hogy elhagyja. Még úgy se, hogy ezzel tudná viszonozni mindazt, amit az együtt töltött évek során kapott tőle, önző volt ehhez és inkább hagyta, hogy minden maradjon úgy, ahogyan volt.
– Nem maradsz éjszakára? – Karolta át hátulról a mellkasát a szőke hajú miután felhúzta az alsónadrágját. Nem érte váratlanul a kérdés, az elmúlt hetekben minden távozása előtt feltette neki, már nem okozott meglepetést. Bármiért is kötött ki szinte minden nap Melissánál, arra még így is képtelen volt, hogy egész éjszakára vele maradjon, hogy ne menjen haza a feleségéhez és mellette aludjon el, bármilyen undorító és mocskos is volt. – Majd kitalálunk reggel valami mesét, amit elmondhatsz otthon. Különben sem hiszem, hogy feltűnne a feleségednek, hogy nem mentél haza és…
– Nem lehet. – Zárta rövidre a beszélgetést újfent. Nem volt kíváncsi és nem is akarta hallani, hogy mivel akarta befejezni a mondatát, ahogyan korábban a gondosan kitalált köszöntésére sem volt, igazság szerint csak annyit beszélt a szeretőjével, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy fent tartsák a kapcsolatot. Egyedül azért volt ott akkor este is nála, hogy a testébe feledkezzen, temetkezzen. Nem érdekelte, hogy mit gondol, érez a másik, hiszen tudta jól, hogy mindet jól eltervez előre, hogy semmit sem tesz ok nélkül. Tisztában volt azzal, hogy mindez újfent csak őt minősíti, hogy belement egy ilyen viszonyba és a neje orra előtt csinálja az egészet, de már nem látott semmi kiutat a kialakult helyzetből, így csak kilépett a köré fonódott karok közül és folytatta az öltözködést.
A napnál is világosabb volt, hogy megváltozott és nem az előnyére, hogy pont olyanná vált, amilyenné sose akart. Mostanra már ő is egy volt azon focisták közül, akik annyira beképzeltek voltak, akik annyira el voltak telve maguktól, hogy szeretőt tartottak a feleségük mellett, mert megtehették, és akik bele se gondoltak abba, hogy milyen károkat okoznak ezzel. Olyanokat, amelyeket sehogy se tudnak majd kijavítani, helyre hozni, bármennyire is szeretnék. Mindemellett azt is érezte, hogy minden egyes hazugságával és távozásával megöli azt a nőt, aki valamikor még az egész világot jelentette a számára, akit most már csak bántott. Rég megszegte minden ígéretét, fogadalmát, aminek köszönhetően a kék szempár napról napra egyre fakóbbá vált, már hosszú ideje nem csillogott úgy, ahogyan arra még emlékezett. De még ez sem volt elég ahhoz, hogy elhagyja, nem vetett véget a küszködésüknek, a szenvedésnek, ami a házasságuk volt, továbbra is önző volt. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért nem vett véget a kapcsolatuknak, hogy miért nem írja alá a válóperes papírokat, amelyek már hetek óta nála voltak. Nem volt semmi épkézláb indoka arra, hogy miért nem engedi el, csak a tény, hogy még ezek után se akarta azt, hogy ne legyen mellette Aida.
Csendben rakta el a telefonját, ami kieshetett a zsebéből, mikor megszabadította attól a szőke hajú, majd megfordulva már épp meg akart szólalni, mikor meglátta a meztelen testet. Nem tudta megállni, hogy ne mustrálja végig, hogy ne essen újra bele a csapdába, amit Melissa csak egy mosollyal konstatált. Nem tagadhatta, hogy gyönyörű volt, szexi, hogy vonzotta minden porcikája, hogy ne kívánta volna meg, ahogyan rajta kívül minden más férfi is és egy kicsi része nagyon könnyedén elfeledkezett volna arról a tényről, hogy az előtte álló csak a szeretője és nem vele kell töltenie az est hátralévő részét. Azonban amint belenézett a szemébe, rögtön elnémult ez a része, sose látott mást, mint dicsvágyat, a pénze és a hírneve iránti vonzalmat. Még halványan se találta meg sose azokat a dolgokat, amire neki szüksége volt, ennek a nőnek ő csak egy eszköz volt az előrébb jutásban, ahogyan neki se volt más. Egyedül csak a feleségétől kapta meg még mindig a hitet, a bizalmat, a biztonságos, nyugodt légkört, amit ugyan rég nem érdemelt meg, de gondolkodás nélkül továbbra is elvette. Hiába nem tudott már a szemébe nézni, hiába nem tudott rá nőként tekinteni, hiába nem volt több egy csalónál, még mindig Aida volt az, akihez a szíve esténként hazavitte, aki mellett nyugovóra akart térni. Ő volt az, aki szinte minden vágyát, álmát teljesítette, amire valaha is vágyott… mindennél jobban kívánta, hogy azt mondhassa, hogy nincs egy olyan se, ami beteljesületlen maradt, mert akkor egészen biztosan nem az angol nőnél keresné a kielégülést, hanem a feleségénél.
– Mit szólnál hozzá, ha kimennék a szombati mérkőzésedre és utána megvacsoráznánk valahol? Az este további részét meg majd kitaláljuk közösen. – Karolta át a nyakát, miközben teljesen hozzá simult, dörgölőzött a szőke hajú nő, végig a szájába suttogva érzékein, amivel csak ingerelni szerette volna. Általában, amint lezavarták a szokásos meneteiket, távozni is akart a karmai közül, ez pedig most sem volt másképp, ahogyan az se, hogy nem akarta, hogy a lakáson kívül a közelében legyen. Kölcsönösen kihasználták egymást, ezzel mindketten tisztában voltak, amin nem akart változtatni és még gondolatban se szerette volna azt megkockáztatni, hogy véletlenül Aida közelébe kerül a szeretője. Megérdemelte volna, hogy lebukjon és ezért elhagyja, azt azonban nem akarta, hogy az angol nő összetörje, mert abban száz százalékig biztos volt, hogy nem hagyná szó nélkül a találkozást, amitől végleg darabokra hullna szét a barna hajú.
– Eszedbe ne jusson kijönni! Nem akarlak a stadion közelében tudni se szombaton, se máskor. – Hámozta le magáról, majd nem is törődve a tekintetében látott haraggal, kisétált a hálóból. Minden egyes távozáskor átkozta a percet, amikor megismerkedett Melissával, de legfőképp azt, hogy túl gyenge volt és eszébe se jutott az a lehetőség, hogy küzdjön a házasságáért, a feleségéért. Ideje lett volna, hogy végre elfogadja a kudarcát, hogy csődöt mondott férj és férfiként is. Ugyan ott volt ez már szinte minden gondolatában, a tettei súlya nyomták a vállát, mégis félt szembenézni azzal, hogy mit tett az ő Aidájával, miközben tudta, hogy az örökké valóságig nem fordíthat hátat az igazságnak. – Egy ideig nem fogok jönni, ne számíts rám. Majd kereslek. – Hátra sem nézve, hogy hallja-e a szavait a nő, kinyitotta az ajtót majd távozott köszönés nélkül. Pocsékul érezte magát és nem azért, amiért olyan hidegen rázta le magáról Melissát, vagy a viselkedése miatt. Sokkal inkább az elkerülhetetlen vallomás miatt, ami már jó ideje a feje felett lógott és tudta, hogy már nem ódázhatja sokáig bármennyire is tartott attól, hogy mit fog okozni ez az életükben. – Bárcsak megtudnál nekem mindezért bocsájtani édesem…

08. Eltűnni könnyű, de visszatérni...

2018. május 4., péntek
Soulclimbers ft. Jazz Buddafly- A place for me
Számát se tudom már, hányszor kezdtem neki egy ilyen bejegyzésnek, aminek ráadásul a címe is szinte azonos volt. Azt se tartom számon, mennyi kifogást sorakoztattam fel ezekben, bár az utóbbi időben ezeket elhanyagoltam, hiszen a legtöbb tényleg csak az a kifogás volt, amivel takarózom és nem valódi hátráltató tényező. Most se fogom, viszont azért halkan megjegyzem, hogy a hazaköltözésem és az azt követő felújítás, ami még a mai nap sincs befejezve, eléggé felborította a nem létező napirendemet. Azonban az is igaz, hogy az utóbbi időben mindenre ezzel reagáltam, e mögé bújtam, védekeztem.

Szerintem az se újdonság, hogy nem így terveztem. Februárban tényleg lelkesedéssel írtam meg azt az egy-két bejegyzést, jó volt alkotni, írni egy kicsit. Aztán mégis visszasüppedtem a kényelmes kis fotelomba és egészen mostanáig meg se mozdultam, talán még az ujjaimat se emeltem fel. A gondolataim ugyan száguldoztak, több ötlet is született a fejemben, néhány elhatározás is és végső soron a kinézetet is felfrissítettem. Talán valamennyire mégis csak felemelkedtem abból a pihe puha székből, de nem sokáig. Erre a jelenségre azt mondták, hogy a valóság áthatolt a pajzsomon, hogy valamennyire felnőttem, amiben van persze igazság, mégis közben végig ott van a fejemben, hogy de én szeretném befejezni ezt a történetet, szeretném megírni azt a másikat, ami mindössze pár napja fogalmazódott meg bennem. Fura ilyen kettősséggel neki kezdeni bárminek, mivel ha őszinte akarok lenni magammal is, akkor bevallom, hogy egyáltalán nem látok kiutat ebből a patt helyzetből. Talán még azt se, hogy mivel mozdulhatnék el erről a pontról…

Sokan megküzdünk ezzel, nálam se az első eset, hogy hetekre, hónapokra eltűnök és aztán mégis a visszatérést fontolgatom, amit gondolatban hosszú távúra tervezek, valóságban pedig tiszavirág életű lesz. Most se tudom, hogy ez mennyire lesz hatásos, hogy hány bejegyzés múlva következik be az újabb csend, mert bármennyire is küzdenék az igazság ellen, hazugság lenne azt mondani, hogy nem fog. Mindig is voltak és mindig is lesznek olyan járatok, amikor eltűnök és csak vagyok, létezem. A háttérben ugyan valamit dolgozgatok, de nincs látható eredmény, nincs mit felmutatnom.

Elszomorító, visszaolvasva egyáltalán nem egy olvasó csalogató bejegyzés ez, viszont ezek az én meglátásaim, a gondolataim és a végére megint csak azt tudom írni, hogy újra itt vagyok. Még mindig próbálkozom, még mindig szeretnék visszatérni, hiába az ezredik eltűnés, hiába a több hetes néma hallgatás, hiába, hogy jó formán magammal beszélgetek… Mindezek után is azt gondolom, hogy kell egy hely. Kell egy olyan hely, ahol a gondolataim szárnyalhatnak akadályok nélkül, ahol otthonra lelhetnek, ahol bármennyire is értelmetlenek, kuszák és melankolikusak, van helyük, van otthonuk. Ahol én magam is megtalálom a helyemet.

07. Visszajöttem

2018. február 25., vasárnap
Sokszor emlegettem már, hogy hamarosan hozni fogok egy novellát, amit már csak be kell gépelnem, tegnap este pedig végre sikerült is. Eleve a mai nap terveztem publikálni, bár nem ilyen későn szerettem volna, ez is tény. Korábban említettem, hogy nem új keletű irományról van szó, hogy lesznek majd olyanok talán, akik olvasták már, ami annak köszönhető, hogy az első megjelenése 2013 szeptemberére tehető. Nem ma volt, nem igaz?

A Visszajöttem novella az én visszatérésem volt anno. Az én blogos pályafutásomban is voltak nagyobb szünetek, amikor azt írtam, hogy akkor én most befejeztem ezt az egészet. Nos, ez egy pár hetes kihagyás eredménye volt, ami azért ragadt meg úgy bennem, mert akkor eleinte komolyan is gondoltam, mivel akkor volt egy kislány, aki egyszerűen lemásolta a szívem csücske sztorimat. Kicserélt pár nevet és helyszínt, de minden más az enyém volt, az akkori bétázóm megerősítette, hogy a tipikus szó fordulataimat is átvette. Emlékszem, hogy nagyon megzuhantam tőle, mert természetesen próbáltam békés vizeken lerendezni az egészet, ami persze nem ment. Az értetlenség elég érdekes szintje volt, mivel az egyik üzenetben még elismerte a vétkét, a következőben pedig már tagadta. Mindez persze most nem is fontos, csak a novellához kell némi háttér információ úgy érzem.

Még mindig tökéletesen megvan az az érzés, ami miatt megszületett ez a kis szösszenet. Tényleg úgy voltam, hogy ideje elszakadni az írástól, az ábrándjaimtól, pont úgy éreztem magam, mint a lány a novella első felében. Aztán eltelt pár hét és az érzések inkább már a második felére hasonlítottak. Mert az igazság az, hogy amikor kijelentettem és bezártam a blogjaimat, komolyak voltak a szándékaim, de már másnap ott motoszkált a fejemben a gondolat, amit a női karakter a tengerkék szemű férfi fülébe súg a novella végén. Visszajöttem.

Rihanna ft. Mikky Ekko - Stay

Visszajöttem
(Első megjelenés: 2013. szeptember 7.)

A lágy, nyári szellő lassan suhant végig a fehér homokos parton, némi enyhülést hozva az egész napos kánikula után. A lemenőben lévő nap sugarai megtörtek a csendesen hullámzó vízen, mintha ezernyi gyémánt lebegne a felszínen, különleges látvány kölcsönözve ezzel a tájnak. A festménybe illő kép része volt a meleg homokban mezítláb álló fiatal nő is, kinek fehér ruhájával és szőke hajával könnyedén játszadozott az enyhe fuvallat. Mozdulatlan volt, mintha csak egy szobor lenne, egy gyönyörű szobor, aki a tenger felől érkezőket hivatott üdvözölni.
Méregzöld szeme a messziségbe révedt, míg gondolatai a mögötte méterekre álló nyaraló tulajdonosa és a percekkel korábban lezajlott kisebb vita körül keringtek. Karját melle alatt keresztbe fonta, ezzel is tovább húzva az időt, még tovább odázva a búcsút, az elkerülhetetlent. Távozni készült, méghozzá egyedül. Maga mögött akarta hagyni a korábbi életét, a közös életüket, a férfit, akit szeretett, és aki viszont szerette őt. Ennek ellenére el fog menni, el fogja hagyni őt, hiszen érezte, hogy már rég nem több a kapcsolatuk, mint megszokás. Próbált tenni azért, hogy újra fellobbanjon köztük a korábbi láng, hogy ugyanazt érezze, mint a kezdetek kezdetén, azonban a lelke mélyén mindig is tisztában volt azzal, hogy minden tett felesleges, csak áltatja magát és a férfit is.
Élete első nagy szerelme volt ő, akit mindig is szeretni fog, aki mindig is különleges helyet fog elfoglalni a szívében, viszont ez már nem volt elég ahhoz, hogy összetartsa őket, hogy továbbra is működjön köztük a kapcsolat. Hosszú hónapokon keresztül elfordította a fejét a valóságtól, küzdött az igazság ellen, azonban épp itt volt az ideje annak, hogy összeszedje minden bátorságát és szembenézzen mindazzal, amit a szőnyeg alá sepert, amit már rég meg kellett volna tennie.
– Ne menj el kérlek! Megtudjuk ezt is oldani. – Érezte, hogy ott van mögötte, még mindig megérezte a jelenlétét, jelzett a teste, ha a közelében volt. A csendes, reménnyel telt hangot hallva, lehunyta szemét. Sejtette, hogy mit fog látni, ha megfordul és felpillant rá, ennek ellenére se érezte azt, hogy valaha is fel tudna készülni a látványra, főleg nem lelkileg. Sose állna arra készen, hogy megtörve és akár térden állva könyörögni lássa azt a férfit, aki mindig talpra esett volt és erős, aki a végsőkig is hajlandó lett volna elmenni érte. Én még most is ugyanúgy szeretlek és tudom, hogy te is. A tested és a mozdulataid nem hazudnak! – Az évek alatt megváltoznak az emberek és sokszor az érzéseik is. Ő már rég nem volt az a naiv lány, aki megtetszett a gimi élsportolójának, ahogyan már ő se volt az a srác, aki kiélvezte, hogy minden csaj utána vágyakozik. Az igazság pedig az volt, hogy az évek alatt az útjaik külön ágaztak, őket csak a megszokás és a múlt emlékei tartották össze, semmi több.
– El kell mennem. Nem tudok és már nem is szabad tovább maradnom. – Lassan fordult meg és nézett fel a tengerkék szempárba. Az arca minden vonását ismerte, csukott tekintettel is le tudta volna rajzolni, most mégis úgy érezte, mintha egy idegen állna előtte, mintha két idegen lennének és nem egy szakítás szélén álló pár. Tisztában volt azzal is, hogy az imént elhangzott szavakat csak a ragaszkodás mondatta ki a barna hajúval, aki nem akart úgy hazamenni a nyaralásukról a közös otthonukba, hogy ő nincs ott, hogy nem fogja hazavárni és nem lesz ott az ágyban, mikor este lefekszik. – Már rég meg kellett volna tennünk és ezt te is tudod…
– Nem! Én nem akarom ezt, nem akarlak elveszíteni. Én szeretlek. – Sose akart neki fájdalmat okozni, de azt is tudta, hogy az elválások azzal járnak, mindig fájnak. Tisztában volt vele, hogy ezt nem tudja elkerülni, bármennyire is szerette volna, nem tudja ettől megóvni, megkímélni. – Kérlek… – mielőtt még befejezhette volna a mondatát a férfi, hozzá lépett, majd lábujjhegyre emelkedve, megszüntette az ajkuk közötti távolságot. Tenyereit a markáns arcra simította, miközben azonnal érezte derekán a szoros ölelést, amiből áradt a kétségbe esés, ahogy a viszonzásból is, hiszen tudták, hogy ez az ők utolsó csókjuk.
– Ne várj vissza – suttogta halkan milliméterekre elhúzódva. Mélyet lélegzett az ismerős illatból, a kellemes parfümből, ami rengeteg emléket idézett fel benne, amit egyedül csak hozzá tudott kötni, amit annyira szeretett.
– Mindig várni fogok rád – ígérte meg a férfi, majd visszahajolt és újra egy csókban forrtak össze. Nem tiltakozott, hagyta, hogy még közelebb vonja magához, hogy a csók melege átjárja minden porcikáját, hogy pár pillanatig még úgy érezzék, hogy összetartoznak. Tudta, hogy mindez hamar el fog illanni, ahogyan az ígéret is a feledés homályába fog veszni idővel, amivel semmi gond nem volt, hiszen tisztában volt azzal, hogy ez a dolgok menetrendje. Az útjaik mától véglegesen elválnak, visszafelé pedig nem sétálhatnak, ahogyan abban sem hitt, hogy a jövőben bármikor is keresztezhetné majd egymást újra. – Én mindig itt leszek neked.
Nem nézett fel, mikor kibontakozott az ölelésből, akkor sem, amikor elindult a nyaraló felé, miközben mindvégig magán érezte a sötét kék pillantást. Többször elképzelte, eljátszott a gondolattal, hogyan történne meg mindez, mi lenne a reakció mindkettejük részéről, de mind egyes alkalommal elhessegette magától, mert próbált hinni abban, hogy érezheti még ugyanazt a szerelemet, mint korábban. Most már tudja jól, hogy ezt intő jelnek kellett volna vennie és elfogadnia a tény, hogy semmi sem fog változtatni az elkerülhetetlenen. Mindez pedig most meg is valósul, kisétál a biztonságos közegből, a közös életükből, magára hagyva a férfit.
Talán egyszer majd meg fogja bánni a döntését, talán pár nap múlva már vissza fog vágyni hozzá, mégsem fog visszakozni, el kell mennie és meg is fogja tenni. Nincs többé maradása, új életet akar kezdeni és elég önző volt ahhoz, hogy mindezt egyedül akarja. Meg akarta ismerni a világot, fel akarta fedezni a saját határait, amit ugyan úgy is megtehetett volna, hogy közben végig mellette van a kék szemű, hiszen tudta, hogy csak említenie kellene és rögtön mindent hátra hagyna, követné őt bárhová, azonban nem akarta magával ráncigálni az ismeretlenbe. Önként sose tette volna ezt meg, ismerte, így tudta, hogy elégedett az életével, azzal, amijük volt, míg ő a lelke mélyén mindig is arra vágyott, hogy elmenjen és felfedezze önmagát. Túlságosan különböztek, ami korábban nem okozott gondot, ez vonzotta őket egymáshoz, mostanra viszont már taszította egymástól őket.
A nyaraló teraszára érve, az ajtó előtt megtorpant, valami megállította, meggátolta abban, hogy tovább menjen. Mintha valami fizikailag nem engedte volna, hogy tovább távolodjon tőle, miközben a hátrahagyott végig rajta tartotta a tekintetét, minden lépésnél magán érezte. Minderről pedig meg is bizonyosodott, mikor a válla felett hátra pillantott és egyenesen a kék íriszekbe nézett. Hosszú méterek voltak közöttük, de így is látta, hogy valami megtört benne, már nem volt ott az a magabiztos, erős férfi, akivel napokkal korábban megérkezett a tengerparti házba. Hibásnak érezte magát, tudta jól, hogy ő ezért a felelős, mégsem volt arra képes, hogy visszaforduljon és magának is hazudva, azt mondja, hogy az egész csak egy rossz vicc volt. Már nem volt visszaút, nem másíthatta meg a döntését, elhatározta, hogy elmegy és bármennyire is fáj, el fog menni, nem tarthatta vissza semmi és senki. Még az a személy sem, aki egészen idáig a világot jelentette a számára, aki még ezek után is reménykedett abban, hogy visszarohan hozzá és végül őt választja, nem az egyedül létet.

***

/6 hónappal később/

Sűrű pelyhekben hullott alá a hó a csendes kisvárosra. A téli, hideg szél néha-néha felkavarta a hópihéket, különös varázst adva ezzel a kivilágított utcáknak. A csípős, fagyos idő elől az emberek házaik, lakásaik melegébe menekültek, akik pedig még az utakat rótták dideregve igyekeztek az otthonaik irányába, annak melegének gondolatával a fejükben. A sötét kabátba bújt nő némiképp kivételt jelentett, ő lassan sétált a feldíszített kirakatok előtt, miközben egész lényét átjárta a karácsonyi hangulat. Magányosan andalgott a havazásban, ez a tény azonban nem jutott el hozzá, ahogyan az se, hogy körülötte mindenki más sietve emeli a lábát, hogy beszerezze az utolsó ajándékokat vagy rohanjon a rájuk váró párjukhoz. Abban a pillanatban teljesen magával ragadta a látvány és a téli hangulat, minden más a háttérbe szorult számára.
Nem férkőzött az se a gondolatai közé, hogy egy éve nem egyedül sétált a városban, hogy volt mellette valaki, akinek szoríthatta a kezét, akivel megvitathatta, hogy kinek mit fognak venni. Jelenleg még nem érezte, hogy az új helyzet elszomorítaná, nem érezte annak súlyát, hogy annyi év után idén először egyedül fog ünnepelni, azt is kiszorította a gondolatai közül, hogy egyébként mennyire hiányzott neki a férfi, akit már tudta, hogy túlságosan könnyelműen hagyott el… csak engedte, hogy elvarázsolja a hófehérbe burkolózott világ. Néhány percre arról is meg tudott feledkezni, hogy nemcsak a volt barátját kell majd nélkülöznie az ünnepek alatt, hanem minden más családtagját is, akik arra számítottak, hogy ő a világ másik felén lesz és így elutaztak a rég nem látott nyugati rokonokhoz.
– Szia. – Megdermedt, ahogy ráköszöntek és felismerte a hangot. Azt a hangot, amit ugyan már fél éve nem hallott, mégis úgy hatott rá, mintha csak pár óra telt volna el azóta, hogy elhangzott a férfi ígérete felé a tengerparton. Az elmúlt hónapokban nem volt olyan nap, amikor ne jutott volna az eszébe, hogy ne hiányolta volna a jelenlétét, mégsem jött vissza hozzá és nem is hívta fel. Nem érezte úgy, hogy joga lenne felkeresni, hiszen ő akarta azt, hogy vége legyen, ő akart elmenni, ő volt a kezdeményező.
– Szia – köszönt vissza halvány mosollyal az arcán, miután hátra fordult. Hosszú másodpercekre elveszett a tengerkék szempárban, ami most úgy csillogott, mint évekkel korábban, amikor először belenézett. Aprólékosan vizslatta végig a vonásait és újfent meg kellett állapítania, hogy jóképű és sármos, hogy még mindig vonzódott hozzá, mégis meg kellett állapítania, hogy volt benne valami ismeretlen, valami, ami megváltozott benne. Aztán, ahogy el tudta szakítani a tekintetét a férfiről, már látta is, hogy ez a változás a közvetlen mellette álló nőnek volt köszönhető, akit egészen idáig észre sem vett, akit korábban még sose látott. Ugyan ő kérte azt, hogy ne várjon rá, hogy lépjen tovább, ennek ellenére megdöbbentette az a csalódottság, keserűség, ami megrohanta rövid másodpercek alatt. Főleg akkor, amikor elérte a felismerés is, hogy az új barátnő kísértetiesen hasonlít rá, mintha csak tükörbe nézne. Szőke, hosszú haj, zöld szempár, vékony alak… csak sokkal csinosabb volt, mint ő, sokkal jobban illet a férfihez.
– Visszajöttél – súgta halkan a fülébe a barna hajú, miután magához húzta és szorosan megölelte. Tiltakozni se lett volna ideje, azután pedig már nem is tudott volna, hogy megérezte a régi, ismerős bizsergést végig rohanni a testén, amit annyira hiányolt a kapcsolatuk végén. Pár pillanat elejéig úgy érezte, mintha minden olyan lenne, mint a kezdetek kezdetén, mintha semmi sem romlott volna el közöttük és azóta is egy boldog pár lennének. Tudta, hogy mindez valójában csak egy hamis érzés, hiszen a valóságban már semmi közük nem volt egymáshoz a múltjukon kívül, ennek ellenére hagyta magát belesüppedni a rövid kis ábrándba, amiről tudta, hogy majd később fog visszaütni. – Tudtam, hogy haza fogsz jönni. – Magába lélegezve a férfi kellemes illatát, szinte arcon csapta a felismerés, hogy valójában mennyire hiányzott neki a jelenléte, a fizikai érintkezés vele és így az igazság is, hogy bármit is gondolt korábban, még mindig az a szerelmes lány volt, mint évekkel korábban is. A lelke mélyén érezte, hogy mindehhez el kellett mennie, szüksége volt arra, hogy eltávolodjon, hogy megismerje milyen az élet nélküle, hogy megtapasztalja a hiányát. Mindez azonban semmit sem ért, nem közölhette, hiszen a kék szemű már tovább lépett, elfeledte az ígéretét, ahogyan azt kérte, ahogyan azt várta.
– Visszajöttem.

06. Összeolvadás

2018. február 22., csütörtök
Elég rég jelentkeztem itt a blogon, de ez nem jelenti azt, hogy ne lettem volna itt, hogy ne ügyködtem volna. A háttérben esténként dolgozgattam, illetve gondolkodtam mind ide írandó bejegyzéseken, mind a történeteimen. Hamarosan újra megosztom az egyik korábban írt novellámat, ami megfogalmazásában kicsit új lesz, mivel amikor a kezem közé akadt, valahogy ott kötöttem ki, hogy olvastam a régi soraimat és írtam le az átfogalmazottakat. Lényegében ugyanaz maradt, bár az tény, hogy a férfi szereplő mögé most valaki teljesen mást képzeltem el, azonban ez nem fog érződni rajta reményeim szerint. Ráadásul jót is tett, hogy így visszacsöppentem oda, azokba az érzésekbe, mert így a félbe hagyott folytatással is könnyedebben tudok azonosulni, főleg, hogy teljesen átgondoltam a cselekményt. Tehát hamarosan érkezni fog egy korábbi rövid kis novellám, illetve azután pedig a folytatása, amit eddig még nem lehetett olvasni.

Most pedig szeretnék áttérni a bejegyzés címére. Korábban is eszembe jutott már az, hogy mi lenne, ha minden egy blogon lenne, ha nem lenne annyi külön blogom? Volt is idő, amikor minden történetem egy helyen volt megtalálható, azt hiszem, ez a név váltásom előtt volt, amikor aztán hetekre nem is néztem a Blogspot környékére. Azóta pedig minden külön oldalon van, őszintén nem is tudom már, nem is tartom számon, hogy mennyi blogom van, mert lehet, hogy ti csak pár elérhetőről tudtok, viszont valójában ennél jóval több van a nevem alatt elkezdve. Ezeknek nagy része vagy a korábban bezárt blogok valamelyike, vagy épp olyan történeteké, amelyeknek még neki sem kezdtem, de oldala már van. Ne is kérdezzétek...

A napokban olvastam egy blogos cikket ezzel kapcsolatban, az írója nagyon részletesen kifejtette az érveit amellett, hogy miért is jó, hogy egy szem oldala van és ahogyan haladtam a mondatokkal csak az gyűlt a fejemben, hogy ebben is igaza van és ebben is. Mondhatjuk, hogy ez volt az utolsó lökés a döntésben, hiszen korábban már többször is felvetődött bennem ez a dolog. Az egyik érv, amit megemlített a cikk írója, hogy így rendszeresen tud frissíteni, nem külön kell erre és erre a blogra hoznia és belegondolva, sokszor azért tűntem el, mert ott volt a nyakamon a nyomás, hogy ide is hoznom kellene valamit, meg oda is. Ráadásul az is fontos, amit szintén meg volt említve, hogy ez olvasóbb barát is, mivel egy linket kell megjegyezni és nem ötöt, vagy tízet. Ugyan igyekeztem az utóbbi időkben igyekeztem olyan címeket kitalálni a történetekhez, amik felhívják magukra a figyelmet, na meg most már az angol címeket is hanyagolom. Talán akad még olyan köztetek, akinek ismerősen cseng a The border of dreams cím, ami mára arra egyszerűsödött, hogy Az első, ami sokkal jobban illik a regényhez, ráadásul sokkal több mindent mond el a cselekményről, mint ez az angol (ami talán nem is áll meg nyelvtanilag...).

Vannak még kérdések ezzel kapcsolatban, például Az elsővel kapcsolatban még nem döntöttem, hogy ezt is költöztetem-e. Tudom, hogy egységesen kellene ezt csinálnom, viszont általában amiért elvettettem ezt az egészet, az mindig a designok voltak. Az oldal most kapott új külsőt, ismét Liának (Lyra) köszönhetően, amit imádok, így ez még kérdéses. A többi blogomnál nincs ilyen "akadály", bár az Esőcseppek designja még mindig különleges számomra és imádom is, talán ez az a kinézet az eddigiek közöl, amely a legjobban illik a történethez. Ez is Lia munkája, szóval ezért is köszönettel tartozom neki. Elég nevetséges lehet, hogy egy kinézet visszatart attól, hogy megkönnyítsem a saját életemet, főleg, hogy erre a blogra is olyat lehet készíteni, amilyet csak akarok, de azért mégis ott van az a korlát, hogy ezen nemcsak egy sztori van, hanem több, más főszereplőkkel. Pont emiatt vagyok azon az elhatározáson, hogy a későbbiekben is maradok a jelenlegi koncepciónál, hogy csak színeket alkalmazok. Persze szeretném azt, ha azért lennének megkülönböztető dolgok, amik utalnak egy-egy történetre, így már van pár megszerkesztett kép, amiket majd a bejegyzések elején fogtok látni (ezúttal is köszönhetően Liának).

Nos, ahogyan a bejegyzés elején írtam, remélhetőleg még a hétvégén érkezni fog az egyik korábbi novellám, ami már gépelés alatt áll. Azt még nem döntöttem el, hogy a folytatása rögtön követni fogja-e, mert megírni nem lesz olyan nagy feladat, a fejemben már minden meg van hozzá, vagy neki kezdek az összeolvasztásnak. Ha az utóbbi mellett voksolok, akkor ezt az Esőcseppek kisregény első kötetével, az Őszi zivatarral fogom kezdeni. Mindenképp tervezem, hogy átnézem majd a fejezeteket, szeretném javítani a hibákat, elgépeléseket. Szerencsére korábban is elkezdtem már ezt, így a javát már át is néztem, tehát szintén egyszerűbb dolgom lesz. Ennek megfelelően, már el is kezdtem megcsinálni a történet kis oldalát, ahol megtaláljátok a fülszövegét, a szereplőket és a hozzájuk kapcsolódó kis "leírást", illetve a fejezeteket is itt fogjátok megtalálni. Igyekszem, hogy ezt befejezem a hét végéig, pluszban az oldalra is eszközölök pár újítást ennek függvényében.

Mindenképp szeretném, hogy átlátható legyen az oldal, hogy könnyedén megtalálható legyen az, amit kerestek. Van már pár elképzelésem, ötletem, amiket igyekszem minél előbb megvalósítani. Ezek mellett pedig természetesen tervezek más jellegű bejegyzéseket hozni, néhányat már el is kezdtem megírni. Szerencsére megint kezdem magamban érezni azt a lendületet, mint évekkel korábban, amikor még lelkesen ontottam magamból a gondolataimat és az írás is olyan könnyedén ment, igyekezni fogok, hogy minél eredményesebben tudjam ezt kihasználni, hiszen annyi minden van a fejemben, annyi mindent szeretnék megírni, aminek itt lenne a helye és nem a gondolataimban, ahol egy idő után feledésbe merülnek.