08. Eltűnni könnyű, de visszatérni...

2018. május 4., péntek
Soulclimbers ft. Jazz Buddafly- A place for me
Számát se tudom már, hányszor kezdtem neki egy ilyen bejegyzésnek, aminek ráadásul a címe is szinte azonos volt. Azt se tartom számon, mennyi kifogást sorakoztattam fel ezekben, bár az utóbbi időben ezeket elhanyagoltam, hiszen a legtöbb tényleg csak az a kifogás volt, amivel takarózom és nem valódi hátráltató tényező. Most se fogom, viszont azért halkan megjegyzem, hogy a hazaköltözésem és az azt követő felújítás, ami még a mai nap sincs befejezve, eléggé felborította a nem létező napirendemet. Azonban az is igaz, hogy az utóbbi időben mindenre ezzel reagáltam, e mögé bújtam, védekeztem.

Szerintem az se újdonság, hogy nem így terveztem. Februárban tényleg lelkesedéssel írtam meg azt az egy-két bejegyzést, jó volt alkotni, írni egy kicsit. Aztán mégis visszasüppedtem a kényelmes kis fotelomba és egészen mostanáig meg se mozdultam, talán még az ujjaimat se emeltem fel. A gondolataim ugyan száguldoztak, több ötlet is született a fejemben, néhány elhatározás is és végső soron a kinézetet is felfrissítettem. Talán valamennyire mégis csak felemelkedtem abból a pihe puha székből, de nem sokáig. Erre a jelenségre azt mondták, hogy a valóság áthatolt a pajzsomon, hogy valamennyire felnőttem, amiben van persze igazság, mégis közben végig ott van a fejemben, hogy de én szeretném befejezni ezt a történetet, szeretném megírni azt a másikat, ami mindössze pár napja fogalmazódott meg bennem. Fura ilyen kettősséggel neki kezdeni bárminek, mivel ha őszinte akarok lenni magammal is, akkor bevallom, hogy egyáltalán nem látok kiutat ebből a patt helyzetből. Talán még azt se, hogy mivel mozdulhatnék el erről a pontról…

Sokan megküzdünk ezzel, nálam se az első eset, hogy hetekre, hónapokra eltűnök és aztán mégis a visszatérést fontolgatom, amit gondolatban hosszú távúra tervezek, valóságban pedig tiszavirág életű lesz. Most se tudom, hogy ez mennyire lesz hatásos, hogy hány bejegyzés múlva következik be az újabb csend, mert bármennyire is küzdenék az igazság ellen, hazugság lenne azt mondani, hogy nem fog. Mindig is voltak és mindig is lesznek olyan járatok, amikor eltűnök és csak vagyok, létezem. A háttérben ugyan valamit dolgozgatok, de nincs látható eredmény, nincs mit felmutatnom.

Elszomorító, visszaolvasva egyáltalán nem egy olvasó csalogató bejegyzés ez, viszont ezek az én meglátásaim, a gondolataim és a végére megint csak azt tudom írni, hogy újra itt vagyok. Még mindig próbálkozom, még mindig szeretnék visszatérni, hiába az ezredik eltűnés, hiába a több hetes néma hallgatás, hiába, hogy jó formán magammal beszélgetek… Mindezek után is azt gondolom, hogy kell egy hely. Kell egy olyan hely, ahol a gondolataim szárnyalhatnak akadályok nélkül, ahol otthonra lelhetnek, ahol bármennyire is értelmetlenek, kuszák és melankolikusak, van helyük, van otthonuk. Ahol én magam is megtalálom a helyemet.